Ez nem is egy bor, hanem egy darabka bortörténelem. Réges régen, vagyis annyira nem régen, de az 1960-as években egy maroknyi termelő úgy döntött, hogy fittyet hány a Chianti Classico akkori szabályozására, és annál előállítanak valami sokkal jobbat. Amihez nem féltek francia fajtákhoz sem nyúlni. Az első bor 1971-ben látott napvilágot, a második 1974-ben – mivel nem feleltek meg a klasszifikáció akkori szabályozásának, asztali borként kerültek forgalomba. Ma már tudjuk, hogy ezek a termelők történelmet írtak, és mivel az asztali bor kategóriánál sokkal jobbat alkottak, megkapták a szupertoszkán elnevezést. 

A második, az 1974-ben megjelent bor volt ennek a Tignanellónak az első variációja. Mit mondhatnék: kóstolva ezt a bort, szerintem az ember több mindent is megért. Az egyik: a fehérborok soha nem fogják utolérni a vörösök gazdagságának a szintjét. A másik: van még hova fejlődnünk. Biztosan lehet ezt a vörösbort is jobban elkészíteni,  de nehéz elképzelni. Az ára kicsit húzós, de ha azt vesszük, hogy az alap champagne is már bőven a 20 ezres tartományban mocorog, akkor már egyből nem olyan sok. Ez viszont garantáltan tovább tart, mint egy alap champagne: kortyban mindenképpen, emlékben is, mert az ember napok után is azon morfondírozik, hogy ez bizony jó volt. Valami más. Valami, egészen közel a tökéleteshez.