Nem rajongok a számokért, mert általában nem tesz semmit hozzá a tudásunkhoz – nem a matematikusokra gondolok itt, mert az övékét azért biztosan gyarapítja, hanem a bor iránt érdeklődőkre. Tegye fel a kezét, akit boldogít, ha tudja, hány száz ezer palackot készít az Etyeki Kúria évente rozéból? Na ugye. Málta esetében viszont érdekes megvizsgálnunk az ehhez hasonló palackdarabos kérdést.
Igen, Málta, amit Szicíliától egy kicsit délre találunk, ugyanis szintén termel bort, miért is ne tenné, nincsenek náluk mostohább körülmények, mint az olasz nagytestvér déli szigetén. Egy olyan országról beszélünk viszont, amely egészen a hetvenes évekig Angliához tartozott, és, kapaszkodjanak meg: nem véletlenül terjedt el a sztereotípia a brit tivornyázó fiatalokról, akik hétvégi mámorukban a sör habos tengerén úsznak szerte a világban mindenhol, ahol annyi pénzből tudnak kényelmesen leittasodni, mint amennyi pénzt odahaza egyetlen pint komlóléért ki kellene kotorni pénztárcájuk bugyraiból. Mondjuk úgy, hogy fennhatóságuk alatt nem virágzott igazán a borkereskedelem. Így, miután az arabok után – akiknek a jelenléte szintén nem hatott üdítően a borkészítés iparágban – ők kerültek hatalomra, nem is tudták mire vélni a szőlőtőkéket: az ország klimatikus adottságait kihasználva a vitis vinifera helyére sebtiben gyapotültetvényt telepítettek, hadd legyen mibe öltözködni a ködös Albionban. Mondhatjuk tehát, hogy a mi szovjetek által mennyiségi szőlőtermesztésre kényszerítésünk kismiska volt ahhoz képest, amelyet ez a kis ország elszenvedni volt kénytelen a történelem viharaiban, ráadásul a felmelegedő klímánk napjainkban sem igazán kíméli őket – és ugyan a szőlő szeret szenvedni, de ennyi hátráltató tényező mellett azon sem csodálkoznánk, ha örökre megadta volna magát az emberi barbárságnak és a filoxériának.
Idevonatkozó borszakkönyvek hiányában leginkább a helybéli termelők elmondásaira hagyatkozom, amikor azt mondom, hogy Máltán a bortermelés 20 éve indult el a mai napig is tartó felfelé ívelő pályáján, hogy egyszer majd feliratkozzon az új régi világ vaskos köteteinek mediterrán bortermelésről szóló lapjaira. És akkor itt jönnének a számok, amelyek minimum elgondolkoztatóak: az 500 ezer lakosú országban 800 hektáron találunk jelenleg náluk szőlőt. Hogy mit is jelent ez a gyakorlatban? Több millió palackot, amelyet részint jelenleg még az útkeresés időszaka jellemez, és amelyet exportálni nem igazán tudnak kinek, hiszen Szicília árnyékából amúgy sem lenne túl egyszerű dolguk – még az olcsóságra apellálni sem könnyű feladat, hiszen a délolasz borok árai sem igazán érik el senki ingerküszöbét –, és hát tartson mindenki önvizsgálatot, hogy London borbárjaiban ücsörögve, vajon biztos kézzel választana-e egy jó pohár gellewzát Máltáról?!
Igen, a kis országnak ugyanis még autochton szőlőfajták is jutottak, egyikük tehát a példaként felhozott gellewza, amely könnyű, gyümölcsös, meggyes ízvilágú vöröbort ad, jó savai miatt pedig tökéletes pezsgőalapbornak is; fehér párja a girgentina hasonlóan savhangsúlyos fajta, ennek, és önmagában jellegtelen ízvilágának köszönhetően leginkább a chardonnay túláradó krémességét, vajasságát igyekszik visszafogni. Tekintettel arra, hogy a chardonnay a hűvös klímát csípi igazán (pl. a champagne fő szőlőfajtáját is ez adja, de nem hiába termesztik Etyeken is szorgosan – közös nevezőként pedig ott van, hogy egyik sem fekszik egy égövöns Máltával), nem is csodálkozunk, hogy szükséges a savpótlás. Erre a két autochton szőlőfajtára nehéz várat építeni, tekintettel arra, hogy exkluzívan csak itt termesztik – bár érdekes lenne mondjuk megvizsgálni a kérdést, pláne az idei aszályos év után, hogy mit tudnak ezek a fajták, amelyeknek meg sem kottyan a tartós 40 fok feletti hőmérséklet, minimális csapadék kíséretében –, ezért nagy nemzetközileg is jól csengő nevekkel is találkozhatunk itt. A chardonnay jelenléte tehát egy kissé meglepő, az viszont már kevésbé, hogy a Földközi tenger látványát igencsak kedvelő fajták egy Dél-Franciaországból ide emigrált csoportja adja a helyi bortermelés derekas részét: a mourvedre mellett elemében van itt a syrah, miközben a talján sangiovese kacagva csepegteti a dolce vitát a poharakba.
A legkiemelkedőbb helyi borászatok listája itt jelentősen rövidebb, mintha akár csak gyűjtőnéven – Geréék, Günzerék – szeretnénk gondolkodás nélkül felsorolni a villányi bortermelőket: három nagy – Marsovin, Delicata, Ta’ Betta – mellett öt kisebb termelő és pár hobbiborász alkotja a listát. A fentiek ellenére pedig két dologban is tagadhatatlanul előttünk járnak: nekik van eredetvédelmi szabályrendszerük, így a DOK Málta és a DOK Gozo borok mellett IGT tételeik is vannak; és a nagy borászatok állandó nyitva tartás mellett várják a vakmerő borturisákat.
Tudj meg többet Máltáról! Az idevonatkozó naplóbejegyzések itt érhetőek el