Kisebb hacacáréval, de visszatért a Pannon Bormíves Céh (PBC) éves budapesti rendezvénye, ahol hagyományosan kihirdetik a legfrissebb Bussay-díjazottat is.
Kevés borkóstolóra járok, a Pannon Bormíves Céh által szervezett Pannon Borkarácsony viszont olyan esemény, amelyre minden évben igyekszem elmenni. Aki esetleg nem ismerné az egyesületet: a PBC az ország jelentős családi pincészeteit foglalja magába. Több mint 25 éve próbálnak szembemenni az árral: együtt, összefogással tesznek a magyar bor jóhíréréért. Az alapítótagok között olyan neveket találunk, mint Szepsy István, Thummerer Vilmos, Gál Tibor, Tiffán Ede vagy éppen Szeremley Huba – és ha mögéjük képzeljük a borvidékeket láthatjuk, hogy hazai viszonylatban példaértékűen már az alapítók is úgy vélték, hogy egységben az erő: a zűrzavaros évtizedek után a magyar bor ügyét együtt kell rendbe tenni.
Viszlát Pannon Borkarácsony
A céh tagjai ügyelnek rá, hogy a rendezvényeiken mindig megmutassák a csúcsboraikat is. Ezek közül a Pannon Borkarácsony decemberben egy kiváló lehetőség volt arra, hogy minden bort szerető, év végére már fáradt lélek együtt, egy kötetlenebb beszélgetős rendezvényen koccintson, és találkozzon ismerőseivel. Ezen a rendezvényen adták át évről évre a Bussay László-díjat, amelyet olyan személyek kapnak, akik sokat tesznek a magyar borkultúráért.
A múlt idő pedig azért van, ugyanis a tavalyi évben a PBC elnöki pozícióját Gere Andrea vette át Lőrincz Györgytől, és a tőle megszokott lendülettel mert szakítani a PBC korábbi hagyományaival. Ennek egyik következménye volt, hogy 2025 végén elmaradt a Pannon Borkarácsony, helyette egy kevésbé grandiózus, január eleji rendezvényre érkezett a meghívó. Persze, amikor decemberben eldőlt a dátum és a helyszín, még nem lehetett tudni, hogy az utóbbi évtized legdurvább havazásának, ónos esőjének a hetére esik az új időpont.
Kedvenc borok
Ennek megfelelően a PBC létszámának csupán töredéke indult el a budapesti rendezvényre. Bár jómagam ódzkodom a vészmadár típusú kesergéstől, tagadhatatlan, hogy napjainkban a borágazatot számos kívülről jövő dolog tépázza – és ha nem is mondjuk ki hangosan, azt azért lehet tudni, hogy nem mindenki fogja ezt a viharos időszakot átvészelni. A talpon maradás pedig nem lesz zökkenőmentes – ebből a szempontból pedig nehéz nem szimbolikus párhuzamot vonni a jelenlévők csekély létszáma és a körülöttünk zajló aktualitások között.

A kevesebb termelő viszont azt is jelentette, hogy minden kiállított borból jutott a poharamba, így most ezek közül hozom a számomra legkedvesebbeket. Lőrincz György (St. Andrea) talált még pár palack bort az ő pincészetük életét többek között új mederbe terelő Nagy-Eged-hegy 2018-as évjáratából. 2023-ban James Suckling 96 pontot adott erre a tételre, és aki követi a St. Andrea életét, láthatja, hogy a Suckling pontszámok, valamint a bor 2017-es évjáratának kiemelkedő, Best in Show Decanter eredménye elindította a pincészetet a világhír útján. Legalábbis onnan, ahonnan én nézem, ez pont így látszik, és remélem nem is tévedek nagyot, mert az a konstans minőség, amit Gyuriék évről évre letesznek az asztalra, valóban lenyűgöző.

Szintén Egerből, a Gál Tibor Pincészettől sem szokatlan, hogy tudnak nagyot alkotni – miközben tökéletesen szolgálják ki az ár-értékre legérzékenyebb, a minőségi borok világával még csak most ismerkedők ízlését is. Ezúttal egy 2018-as Síkhegy Bikavérrel varázsoltak – aki ebből az évjáratból talál még bikavért a polcon, tegye el, mert nem kétséges, hogy egy kiemelkedő évvel állunk itt szemben.

A kadarka a magyar ember pinot noirja, és bár én sokáig nem tudtam rajongani a fajtáért – vélhetően túl sok rosszul elkészített tételt kóstolhattam korábban –, egyre több kadarkából készült, szépen szóló borral találkozni a piacon. A fajta mindent tud, ami a borvilág nagyszínpadán is megállja a helyét: üdítően sokrétű, könnyen meg lehet vele szólítani a fogyasztókat, de egy feketeöves borivó sem tud neki ellenállni. Ráadásul! végre egy olyan magyar (mondjuk így, hogy az) szőlőfajta, amelynek a kiejtéséhez egy külföldi számára sem kell nyelvészprofesszori kvalitásokkal bírni. Balla Gézától, illetve a szintén egri Tóth Ferenc Pincészettől kóstoltam ezúttal egy-egy mesterien elkészített tételt, és ezzel át is nyergelek a fehérekre.
Fehérből ezúttal kisebb volt a felhozatal. A Balaton északi partját Figuláék és Szeremley László képviselte. Az előbbi története során először hozott ki zenit fajtabort önállóan, és ezúttal nekem ez jobban tetszett, mint a család nevével összefonódott olaszrizling. Szeremley Laci egy 2002-es (!) Rajnai Rizlinggel mutatott példát arra, hogy a fehérbort is lehet szépen érlelni. Berecz Stéphanie egyetlen tokaji jelenlévő borászatként újdonságokkal érkezett: két száraz mellett a 2021-es Szamorodni mutatja nála azt az egyértelmű irányt, hogy a ’21-ből származó tételekre érdemes odafigyelni.

A Bussay-díj 2025-ös nyertese
A Bussay-díjat Keményné Koncz Ildikó nyerte el: a Magyar Tudományos Akadémia tagja, és nem mellesleg a Pannónia Női Borlovagrend egyik alapítója, aki több mint két évtizede munkálkodik a magyar bor jóhírén – és nem csak idehaza. Kivételesen a díjazott sem tudta, hogy őt fogják majd színpadra szólítani, ami jó ötletnek bizonyult, hiszen nem volt előre megírt köszönőbeszéd, a rögtönzött mondanivalót pedig gyorsan felváltották az érzelmek. Amelyekből addigra egyébként sem volt hiány.
Megszoktuk már, hogy Bussay László mindig külön megemlékezést kap, de Figula Misi idei laudációját nehéz volt könnyek nélkül kibírni. Megkérdezte ugyanis a doktor úrat, hogy helyesli-e az idei díjazott kilétét – mert ő ilyet is szokott, beszélgetni az odafentről figyelő barátokkal –, Bussay László pedig egy Márai kötet és egy szürkebarát mögül bólintott; majd sietett vissza a tavaly decemberben felköltöző Kiss Gáborhoz.
(A kiemelt kép kivétesen nem saját, hanem a Pannon Bormíves Céh Facebook oldaláról van. Sajnos nincs megjelölve a fotós neve, de szívesen pótolom.)



