Az idei év úgy indult, hogy már januárban láttam, májusig nem hogy külföldre, de lényegében a sarki boltig sem biztos, hogy el fogok jutni: ez van, ha az ember munka mellé bevállalja azt, hogy újra beiratkozik iskolába, és májusban majdnem minden tudásáról, illetve leginkább azon túl is számot kell adni. Úgyhogy nem túlzás kijelenteni, hogy az év első 5 hónapjában minden szabadidőmet tanulással töltöttem, így ez a magyarázat ennek a kis blognak az átmeneti szüneteltetésére.
Ugyanakkor szintén januárban már láttam azt is, hogy a vizsga után két héttel vár rám egy újabb utazás, ezúttal a proseccók földjére. Nem hazudok, amikor azt mondom, hogy április végéhez közeledve, amikor a mindent beborító jegyzetek és a fejemben lévő memóriazárlatok miatt több okot láttam amellett, hogy feladjam az egészet, mint amellett, hogy miért is csinálom ezt voltaképpen, egyre inkább ez a nem is olyan távoli jövő tartotta bennem a lelket.
Nyugalom és buborékok földjén
Így, amikor végre felvirradt június, és egy rövid velencei repülőutat követően begördültünk a Carpesica falu mellett magasodó Alice Nelle Vigne relais-be, amely az előttünk álló három napnak szolgált bázisául; és megláttam a lábam alatt hullámzó szőlőtengert, a ciprus-fasort, a naptól és esőtől kiváló védelmet biztosító pergolát, már szépen lassan végre kezdett bennem tovatűnni az előző hónapok feszített tempója.

Odabent a klasszikus óra szerepét egy homokóra vette át: nemcsak a tematizált szobák miatt érezhettük, hogy mint Alíz, úgy mi is ugyanúgy csodaországba csöppentünk. És, persze, még mielőtt lehuppanhattam volna a szoba sarkában álló karosszékbe, már odakint pukkantak is az első pezsgős üvegek. Mert hát, mégiscsak a Valdobbiadene és Conegliano városkák által körülhatárolt vidéken vagyunk.

A pukkanó pezsgődugók mögött egy testvérpár, Umberto és Luigi Cosmo állt, széles mosollyal és azzal a fajta magabiztossággal az arcukon, amikor az ember nemcsak hiszi, hanem tudja is, hogy a világ egyik legszebb pontján ébrednek fel minden reggel. Olaszországban egyébként sem szokás sietni (talán csak Milánóban cáfolnak rá erre az emberek), a délben elfogyasztott pohár pezsgő, a házi sajttal és kolbásszal elköltött “merenda”, vagy a helyi, venetói dialektusban “marenda” pedig nemcsak lelassítják az életet, hanem segítenek azt élvezettel eltölteni.
Bellenda: pezsgőpincészet az “őrület” határán
Umberto és Luigi, harmadik testvérükkel együtt alapították a Bellenda pezsgőpincészetet 1982-ben. Előtte a család, mint Venetóban sokan mások, selyemhernyókkal foglalkozott – ki gondolta volna, mielőtt Venetót naggyá tette a bor, a selyemkészítés adta a családok zömének a megélhetését. Nem is rosszul. Umbertóék azonban úgy gondolták, ritmust és szakmát is váltanak: szőlőt vásároltak. Ne felejtsük, 1982-ben a prosecco még nem örvendett akkora ismertségnek, mint napjainkban: a nemzetközi piacon a 90-es évek végén jelent csak meg.
Ahogyan arról a következő napokban bőven van alkalmunk meggyőződni, Umbertótól azonban nem áll távol az őrültség. Jól példázza ezt az is, hogy a pezsgőtermelő vállalkozása mellett évek (évtizedek?) óta működtet egy borimporttal foglalkozó céget is: abba a Venetóba hoz be külföldi, neki tetsző borokat, amely Olaszország bortermelésének 25%-át adja, és ahonnan nemcsak a prosecco futott be fényes karriert, hanem az amarone és a soave is. És, ha nem lennénk ennyire villányi rozé őrültek, ki tudja, talán a rozé boraikat is jobban ismernénk. Ez a fajta, a szó legjobb értelmében vett őrültség, vakmerőség, pedig jól tükröződik az egész Bellenda portfólión.
Bordeaux-n innen, glérán túl
Azt a szót hallva, hogy prosecco, alighanem a legtöbb embernek azonnal a nagyüzemi méretek között, finoman szólva sem környezetbarát módon megtermelt szőlőből készült hipermarketes, olcsósított árú termék jut eszébe. Ezzel szemben a Bellenda nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a természettel összhangban műveljék a szőlőt: talajtakaróval őrzik a biodiverzitást, akkor permeteznek, amikor muszáj (mivel magas a páratartalom és sokszor esik a Dolomitok felől érkező eső, ez alighanem egy sarkalatos pontja, miért nincsenek a vidéken minősített bio szőlők), a szőlősorok végébe egy kisebb erdőt ültettek vissza, szolárpanelek szolgálják a megújúló energiát. Az, hogy mindeközben pedig a pincében a kén minimalizálásával is kisérleteznek, már tényleg csak a ráadás.

Jelenleg 35 hektáron termelnek szőlőt, többségében a már említett Carpesica falu melletti (DOCG alá eső) rive területeken, és szintén többségében glerát. Kisebb részben pinot noirt (itt pinot nerót), amely a rozé proseccókészítéshez elengedhetetlen – hiszen bár úttörő szellemiség jellemzi a családot, attól még náluk sem hiányoznak a piac számára legkönnyebben eladható termékek. Legkisebb részben pedig cabernet franc-nal, cabernet sauvignonnal, és az északolasz őshonos marzemino szőlőfajtával foglalkoznak, amelyek – mindenki kapaszkodjon meg – bordeaux-i stílusú vörösborban végzik, itt, a minden proseccók őshazájának közepén. Ezt a bort Colli di Conegliano Rosso DOC néven kell keresni.

Pét-natot proseccóból? Miért ne!
A szőlőfajta-választék után pedig aligha lepődik meg bárki, hogy bár San Fermo és Miraval néven találni klasszikus, tartályban erjesztett “tankönyvi” proseccókat is, a Bellenda választéka ennél azért jóval sokszínűbb.
Kezdésnek itt van például mindjárt a Cosí é – szabadfordításban annyit tesz, hogy “ahogy termett vagy úgy, ahogy van”. Az olaszul beszélő pezsgőstílusokkal képben lévők már biztosan tudják, hogy egyfajta helyi pét-natot zárnak ilyen névvel palackba. Úgy ahogy van, némi finomseprővel együtt, frizzante stílusban: vagyis 3 bár nyomás alatt. Kellemes gyöngyözés, könnyed gyümölcsös, frissítő íz – pont az, amit az ember nagy melegben keres.
Ezzel a termékkel pedig alighanem el is értünk a proseccók és Umberto képzeletének határára; és itt az idő, hogy még mélyebbre ássunk – innen folytatom.




