Bolgheri az olaszoknak nagyjából olyan, mint a franciáknak – nem, nem Bordeaux! – Médoc; és a hasonlóságot csak megfejeli, hogy mindkettő régiónak van tengerpartja.
Piemont ide vagy oda, Olaszország leghíresebb borrégiója azért mégiscsak Toszkána. Ezzel a névvel gyakorlatilag nem létezik olyan bor, amit ne lehetne eladni a taljánok szerelmeseinek, bár maga a régió azért erőteljesen szegmentált. Maradnék a bordeaux-i hasonlatnál: mindkét borrégió hatalmas, az itt megtermelt borok köz számára többségében elérhető és megfizethető zöme olcsó tömegbor – őszintén szólva tavaly nyáron én is szemtanúja voltam, hogy egy pincészethez tartályos kamion hozta a chianti vöröst.
Amikor a francia nagytestvért a vörösborok világában etalonként szokás emlegetni, akkor érdemes hozzátenni, hogy az igazi csúcsborokat jegyző pincészetek leginkább a Bordeaux városától északra eső Médocban helyezkednek el – ez alól is persze vannak üdítő kivételek. Toszkána is pont ilyen: amikor a jónevű toszkán borokra gondolunk, akkor az Ornellaia, Sassicaia és Masseto hármasa jelenik meg előttünk (jelen esetben mind a három bor, és nem termelő) – olyan üdítő kivételekkel, mint például a Montevertine, vagy a Tignanello. Míg ez utóbbi borok termelői Toszkána szívében, a Chianti Classico régióban foglalnak helyet, addig az előbbi triumvirátust innen némileg keletre, a tengerpart közvetlen szomszédságában, Bolgheriben kell keresni. Róluk lesz szó az alábbiakban, és amennyiben valakinek ezek a nevek eddig nem mondtak semmit, akkor is nyugodtan olvasson tovább.
Viszlát sangiovese

Bolgheri egészen a hetvenes évekig az volt, aminek ma is kinéz: egy álmos, alig több mint 100 lakost számláló kisvárosnak. A háttérben viszont már a negyvenes évektől kezdve ott munkálkodott a sokak által minimum őrültnek titulált Mario Incisa della Rocchetta, aki hadat üzent a főként autochton fajtákra építő toszkán bortermelőknek. A házassága révén kapott földterületen nem tudta megtemelni a helyi borok alapját jelentő sangiovesét, így Bordeaux-ból hozatott cabernet franc, cabernet sauvignon és merlot tőkéket – mondván, hogy a toszkán tengerparton hasonló klimatikus- és talajadottságok vannak a franciához.

A Tenuta San Guido elnevezésű birtokán eleinte csak saját fogyasztásra készítette a borait, majd eljött a legendás 1968-as év, amelyből palackba zárta a történelmet író, első ún. szupertoszkánt bort, a Sassicaiát. Persze, a világ ekkorban még fittyet hányt a próbálkozásra, a fejét majd csak 1972-ben kapta fel, amikor a világ vezető bormagazinja, a Decanter azt írta róla, hogy jobb mint a legnemesebb bordeaux-i házak tételei. A borvilág legszigorúbb kritikusa, Robert Parker az 1985-ös évjáratot méltatta a maximálisan adható 100 ponttal és ilyen előzmények után aligha lehet csodálkozni azon, hogy ma már az olasz eredetvédmi rendszerben egyedülállóan a Sassicaia bor önálló DOC-vel bír.
Egy fecske nem csinál nyarat

A piemonti márkinak gyorsan akadtak követői, akik szintén inkább a bordeaux-i fajtákat álmodtak erre a korábban igencsak mocsaras és a maláriától való félelem miatt elnéptelenedett területre, és a siker az ő esetükben sem maradt el. A Lodovico Antinori által alapított Tenuta dell’Ornellaia birtok a mi szívünknek is igencsak kedves, hiszen egy időben nem kisebb név igazgatta a birtokot, mint a néhai Gál Tibor – akinek köszönhetően a pincészet Masseto elnevezésű – 100% merlot – borát ma a legnagyobb szupertoszkánokkal szokás egyidőben emlegetni, lévén, hogy volt olyan év, amikor a világ legjobb bora kitűntető címet is birtokolhatta.

Hasonlóképpen Piero Antinori a Chianti Classico vidékén borzolta a kedélyeket Tignanello elnevezésű tételével, amelybe a sangiovese mellé a korabeli közízléssel szembe menve nem átalott francia fajtát, nevesítve cabernet sauvignont házasítani. Később a Guado al Tasso birtokkal csatlakozott a Bolgheriben otthonra lelt brigádhoz, akiket – utalván az általuk képviselt magas minőségre –, együttesen szupertoszkánoknak szokás nevezni.

A Grattamacco pincészet elnevezése talán kevésbé cseng ideahaza ismerősen, pedig ők voltak azok, akik elsőkként ismerték fel, hogy a bolond márki talán nem is annyira bolond: már a hetvenes évek végén megjelentek Bolgheriben. És bár ezek a bordeaux-i fajtákra építő házasítások, vagy alkalmasint fajtaborok egyre több követőre leltek, miközben kivívták a borvilág elismert szakértőinek elismerését, egészen 1992-ig sima asztali bor kategóriába estek az olasz klasszifikáció szerint. Ez volt az az év, amikor szintet léptek: ekkor még csak IGT (tájbor), majd 1994 óta DOC (nincs magyar megfelelője, de képzeljünk el mögé egy régiós bort) klasszifikáció alatt készülhetnek el. DOCG eredetvédelmi státuszt a mai napig sem kaptak.
Tanulság? Talán több is van. Ma, amikor mindenki bolond módjára nyúl az őshonos szőlőfajtákhoz, talán az sem rossz irány, ha egy borvidék idegen fajtára húzza fel a régiós bormarketingjét, mert elképzelhető, hogy az előbbi csupán múló szeszély, és nem feltétlenül érdemes hátat fordítani az elmúlt 20-30 év eredményeinek. Tanulság, hogy néha igenis megéri szembemenni az árral, mégha pillanatnyilag mindenki bolondnak is gondol bennünket. Mert lehet, hogy mi teremtünk meg egy új, követendő trendet. Boldog új évet.

Mit igyunk Bolgheriben? Bár a fentebb nevezett birtokok a legnagyobb nevűek, ugyanakkor a köznép számára zárva tartanak. Kétségbe azonban nem kell esni, hiszen Bolgheri felkészült a turistákra, így étteremben vagy akár Zwackék bárjában is helyet foglalhatunk egy-két pohár borra. A fentiekből következik, hogy itt a cabernet franc, cabernet sauvignon, merlot hármas adja a borok gerincét – önállóan vagy fajtaborként –, melléjük kerülhet még syrah, petit verdot, sőt, sangiovese is. A nagynevű birtokok mellett kevésbé ismert pincéktől is kóstolhatunk, és akkor se lepődjünk meg, ha a Bolgheri DOC fehérbort vagy rozét takar.



