Tapasztalatom szerint a hazai borfogyasztót ritkán érdekli, hogy az asztalára kerülő magyar bor milyen eredetvédelem alá esik, vagy hogy esik-e egyáltalán.
A mi alap eredetvédelmünk a mai formájában azért létezik, mert a 21. század elején az Európai Unió egységesítésre törekedett, és mi is ehhez illeszkedünk. Ezért vannak borrégióink és borvidékeink, amelyeknek van ám szabályrendszere is, ám ez meglehetősen megengedő. Ez az a szintje az eredetvédelemnek, amely például nem engedélyezi, hogy egy tokajban megtermelt pinot noirra rá lehessen írni, hogy Tokaji — és most tegye szívére a kezét mindenki: hányan vettük észre ezt az adott palackon? Vagy, kerestük egyáltalán.
Erre az alap eredetvédelemre ráépülve pedig van néhány szigorúbb próbálkozás, úgy mint a Sümegi OEM (Oltalom Alatt Álló Eredetvédelem) vagy éppen az Etyeki Pezsgő. Az irány jó, de hogy a fogyasztók fejében tényleg összeálljon a kép, hogy ezek a minőségnek egy magasabb dimenzióját hivatottak képviselni, még alighanem szükség van néhány évre.
A franciáknál, és az olaszoknál viszont pont fordítva alakult a dolog: nekik már volt saját eredetvédelmük, és ebbe integrálták az EU-s előírásokat. Náluk nincsen szükség felfutási időre, mert több évtized van ezen a téren mögöttük. Ekképpen már csak azért is jó tisztában lenni néhány alapfogalommal, mert megkönnyíti a borválasztást, vagyis azt, hogy ami a kosarunkba vagy az asztalunkra kerül, az valóban minőségi termék.
Kezdjük az elején: mit nevezünk eredetvédelemnek?
Bár ebben a cikkben kifejezetten az olasz eredetvédelemmel szeretnék foglalkozni, a fogalom meghatározásához neház a champagne-nál jobb terméket találni. Ezt, így vagy úgy, de minden fogyasztó ismeri. Valószínűleg azt is tudják, hogy a champagne francia, esetleg már hallottak arról, hogy a mi magyar pezsgőnk soha nem lehet champagne. A komolyabb borfogyasztók pedig azt is tudják, hogy létezik Franciaországban egy Champagne elnevezésű borvidék, ahol ez a népszerű buborékos ital készül. A legkomolyabbak pedig azt is tudják, hogy adott a technológia, a szőlőfajták választéka, és még egy sor egyéb szabálynak kell megfelelni a termelőknek ahhoz, hogy rá tudják írni a palackra, hogy champagne – az árcédulára pedig lényegében azt, amit szeretnének, mert mára olyan nagy presztízssel bír ez a termék, hogy úgyis megveszik az emberek. Ez utóbbiról az eredetvédelem (és nem mellesleg a mögötte álló marketing) tehet, az előbbi leírás pedig magát az eredetvédelmet jelenti.
Összefoglalva
Az eredetvédelem három pillérre épül: földrajzi helyre, technológiai előírásokra és a minőség folyamatos ellenőrzésére.
Ezzel meg is válaszoltuk tulajdonképpen azt a fel nem tett kérdést, miért nem lehet a magyar pezsgő champagne.
Az olasz eredetvédelem alappillérei
A történet az előzőekben felvázoltakhoz képest azért sok helyen bonyolultabb az olaszok esetében (a franciákéban is az, de erről majd máskor), és talán nem túlzás azt mondani, hogy ahány ház (=borvidék), annyi szokás. Az olasz szabályozás szerintem nem egyszerű, de azért nem is felfoghatatlan. Nem szégyellem bevallani, hogy én sem elsőre értettem meg.
Négy nagy csoportot érdemes itt megkülönböztetni: vannak azok a borok, amelyek úgynevezett DOC szabályozás alá esnek, vannak azok, amelyekre DOCG van ráírva és vannak azok, amelyekre ezek közül egyik sem, ők az IGT és a vino (régebben vino di tavola) borok. Jellemzően (kötelező elemként) a DOC vagy a DOCG feliratot a palack nyakán egy plussz címkén találjuk meg, a harmadik és negyedik kategóriánál pedig nem dicsekednek vele, hogy nem esnek ilyen becses eredetvédelem alá.
A DOC jelentése: Denominazione di Origine Controllata, vagyis a borok ellenőrzött földrajzi helyről jöhetnek csak. A DOCG mozaikszó majdnem ugyanezekből áll össze, a G viszont azt jelenti, hogy garantita, vagyis nemcsak hogy ellenőrzött, de garantált. Azaz, sokkal több szigorú kritériumnak felel meg az adott termék, amelyek között a legfontosabb, hogy érzékszervi bírálat garantálja a borok minőségét. A DOC egyébként a DOCG előszobája, olyan nincs, hogy valaki egyből a csúcsra ugrik. Maga a szabályozás az 1960-as évektől kezdve létezik, és folyamatosan változik; teljesen felesleges tehát azt az elképzelést dédelgetni magunkban, hogy megtanuljuk az összeset, mert ahhoz, hogy etekintetben naprakész legyen a tudásunk, hetente böngészhetnénk az olasz borhíradót.
Az árak jellemzően logikusan a vino-IGT-DOC-DOCG tengelyen mozognak felfelé. Ugyanakkor, bár azt gondolnánk, hogy ami nem DOC vagy DOCG az lesajnálandó, ez korántsincs így. Gondoljunk csak az olasz bortermelés egyik csúcstermékére: az ún. szupertoszkánok például IGT borként kerül forgalomba, azonban jóval vastagabb pénztárca kell hozzájuk, mint sok DOCG borhoz.

Egy példa
A DOC, illetve DOCG mozaikszavakat többnyire a borok elnevezésében is látjuk, mint például ott, hogy Barolo DOCG. A DOCG elé kerülő tag mutatja meg, hogy milyen eredetvédelmi szabályozásnak felel meg az adott termék, ez lehet földrajzi hely (például a Barolo DOCG ilyen, mert a szőlőt Barolo (Olaszország legértékesebb szőlőtermő területe) településen és közvetlen, meghatározott vonzáskörzetében szedik), vagy, lehet egy adott szőlőfajta: Barbera d’Asti DOCG az Asti városából származó barbera szőlőfajtát takarja.
Persze, amatőr borkedvelőként azért nem könnyű első ránézésre megmondani, hogy az adott elnevezés földrajzi-e vagy inkább takarja az ezres nagyságrendben mérhető olasz őshonos szőlőfajták egyikét.
És ami megbonyolítja az egészet…
Menjünk tovább. A Barolo DOCG tehát egy eredetvédelem alá eső bor. Az eredetvédelem leírásában benne van, hogy a bor csak és kizárólag nebbiolóból készülhet, meg van adva többek között az is, mennyi időt kell hordóban, majd palackban érlelni a terméket. Ha a termelő pincéje nem Barolóban található, hiába felel meg minden előírásnak, nem kaphatja meg a DOCG jelzőt.

Ha a termelő nem felel meg minden előírásnak (például csak 2 hónapig, vagyis az előírtnál kevesebb ideig tartja hordóban a nebbiolót, amelyre számos oka lehet (nem jó az évjárat, vagy gyors cashflow termékre van szüksége), akkor, hiába van a pince Barolóban, hiába nebbiolo adja a bort, nem hozhatja forgalomba Barolo DOCG néven.
Mit tegyen a termelő tehát, ha már lepalackozta a borát?! Most legyen a lesajnált IGT és adja el eurócentekért a termékét? Nem, termelőnk kutakodik, és rájön, hogy a Langhe DOC kritérimainak pont megfelel a nebbiolója. Így lesz belőle Langhe Nebbiolo DOC. Langhe, ebben az esetben szintén földrajzi helyet jelöl, Piemont része, Barolónál jóval nagyobb területet fed le, természetesen Barolót is. Ha pedig ugyanez a termelő azt mondja, hogy oké, ő mondjuk szívesen házasítaná a borát mondjuk cabernet franc-nal, akkor viszont tényleg nincs más választása, mint hogy piacra dobja a borát IGT borként.
DOCG-kből is, de DOC-kből is rengeteg van, mindegyiknek más és más a szabályrendszere; néhány éve pedig már az MGA (Menzione Geografica Aggiuntiva) mozaikszóval is megismerkedhetett a fogyasztó. Ez nem a DOC DOCG pillér következő lépcsőfoka, hanem ezeket a sokszor nagy kiterjedésű borvidékeket szűkíti le: akkor szokás ráírni a palackra, ha a bor egy jól csengő parcelláról, vagy településről szüretelt szőlőből készült. Nálunk is van ilyen: akinek a Szent Tamáson, vagy az egri Nagy-Egeden van ültetvénye, biztosan ráírja a palackra, hogy honnan van a bor.
Miért jó?
Nem azért találták ki ezt az eredetvédelmi rendszert az olaszok, mert meg akarják bonyolítani a fogyasztó életét. És azért sem, mert olaszok, és néha a konstruktív gondolkodás valami egészen távoli dolognak tűnik tőlük.
A fogyasztó szempontjából az eredetvédelem – ahogyan a DOCG-ben G betűcske is jelzi: garantált minőség. Szóval itt a jótól a csillagos égig mozgunk (árban is). Megvéd bennünket attól, hogy a termelő olcsó tömegtermeléssel akarjon valamit ránk sózni, 2 hónapos acéltartályos érlelést követően. És védi a termelőt is, hiszen ezeken az értékes termőterületeken senki nem akar majd olcsó tömegbor termelésbe fogni. Meghatározza a borvidék pozícióját a világban, marketingerővel bír; egységesít. Piemontnál maradva: senki nem fog sauvignon blanc-t ültetni a nebbiolóról világhírű borvidékre, csak azért, mert az most éppen nagyot megy a borvilágaban. Hiszen, ezt csak olcsó IGT borként tudná eladni, nem éri meg a termelőnek.
A fenti gyorstalpaló után pedig mindjárt könnyebben értelmezhető egy ilyen cikk:


