Mostanában 20 éves születésnapokra járok. 20 év persze nem nagy idő, de mégis az, ha figyelembe vesszük, hogy az eurót 2002 óta használhatjuk az Unió hivatalos fizető eszközeként. Aki 20 évvel ezelőtt született, ma már egyetemista, vagy lehet, hogy egy borbárban ismerkedik a borok csodálatos világával. Persze, nem tudja, hogy az idén kinevezetett miniszteri kormánybiztos bő 20 évvel ezelőtt még a Danubius rádióban szórakoztatta a hallgatókat, de arra sem emlékezhet, amikor először jelent meg egy napbarnított, örökké vigyorgó, a magyart akkor még erősen törő olasz a televízióban, és ezzel egy kicsit becsempészte a talján gasztonómiát és életérzést az ország legutolsó településének lepukkant panellakásaiba is. Azt tartják, az ember memóriájából a meghatározó pozitív élmények nem törlődnek ki, és erre a műsorra a magam részéről úgy emlékszem, mintha csak múlt héten történt volna. Gondolom, ugyanezen elv alapján nézek meg akár egy hónap különbséggel is botrányosan rossz filmeket.
Gianni Annoni – a fiatalabb generáció, a huszasok kedvéért írom, hogy róla van szó – azóta itt ragadt, számos további televíziós szereplés és szakácskönyv mellett, egy balul elsült gasztronómiai egység után 20 évvel ezelőtt nyitotta meg Jahner Attilával együtt a Trattoria Pomo D’orót, aminek kistestvére is lett időközben, ezt a DOC Vino Bar és a Gastronomia Pomo D’oro összeolvadásából ma már D.O.C. Pane e Vino néven érdemes keresni a Facebook és a Google keresőiben.
Gianni persze ma már a magyart úgy beszéli, mintha az édes anyanyelve lenne, van viszont valami, amit ez a közel harminc itt töltött év sem tud kitörölni: ma is arcáról letörölhetetlen mosollyal csempészi be az emberek életébe az olasz gasztronómiát és életérzést. Nem tudom, hogy nem látja, vagy nem ismerte fel, vagy csak simán nem érdekli, hogy a magyar mentalitás az olasztól merően különbözik, miközben azt magyarázza, hogy azért olyan picik az asztalok a D.O.C. Pane e Vinóban és azért vannak egymáshoz annyira közel, hogy a vendégek tudjanak egymással is eszméket cserélni – mindenesetre jó látni ezt a fajta gondolkodást. Zárójelben, de ide kívánkozó gondolat részemről, hogy az elmúlt években volt szerencsém már néhány gasztronómiai celebbel interjút készíteni, akiket persze nehezebb utolérni mint bejelentkezni a pápánál audenciára. Közülük csupán egyetlen egy volt, aki visszahívta az ismeretlen számot, szerintem kitalálják, ki volt az…
Plakát a Barolo Boys filmhez, ami egy fantasztikus sztori arról, hogyan lett a Barolo a világ egyik legismertebb vörösbora
Gianni most, a Pomo D’Oro 20. születésnapjának havában a DOC-ban tartandó Terroir hetek elnevezésű eseménysorozattal szeretné közelebb hozni az északolasz borokat az arra fogékonyakhoz, akik pedig még ennél is többre vágynak, azok a tányérokon is belekóstolhatnak mindabba, ami miatt például a piemonti konyha egy megkerülhetetlen gasztronómiai nimbusszá avanzsált. A hetek csúcspontjaként pedig péntekenként igazi borászsimogatóvá változik a D.O.C. Vino, ugyanis autentikusan, az adott borvidékről származó termelőkkel koronázzák az egyes tematikai sorozatok fényét, akik a borok mellé elhozzák személyes történeteiket is. Nem egyszemélyes misszió ez, a borbár kötelékében dolgozó sommelier-k vagy igazi keménypályások, akikkel évek óta találkozhatunk a poharak mögött, vagy olyanok, akik nemrégiben léptek be ennek a mágikus világnak a kapuján, és akiknek az elhivatott motivációjának köszönhetően a D.O.C. Vino annyira világít, hogy az már az űrből, szabadszemmel is látszik. Miközben mesélnek, egymás szavába vágva tudjuk meg, hogyan barangolták be Alto Adigét, vagy éppen Colliót, hogyan kerültek teljesen a meseszép Piemont hatása alá, hogyan értették meg, miről is kapta a nevét a nebbioló. Együtt voltak az idei Vinitalyn is, ahonnan újabb címkékkel tudták színesíteni a borgyűjteményüket.
Borgyűjteményük egyébként tényleg van, a tapasztalt és nagytudású, mindig alázatos sommelier-nél, Orodán Gyurinál a kulcs. “Ha nem jön be egy nap, nem amiatt aggódunk elsősorban, hogy valami történt vele, hanem az az első kérdés, hogy hol van a kulcs!” – sziporkázik Gianni.
Sajtósoknak gyorstalpalón mutatják meg a Terroir heteket, így három óra alatt daráljuk le a show-t és szemlézzük a legújabb szerzeményeket: végre egy kóstoló, ahol olyan a tempó, amihez könnyű adaptálódni. Gyakorlatilag 3 percenként kerül a poharamba új bor, sauvignon blanc, ribolla gialla, friuliano. Szépek, kedvesek, kicsit mások, mint amihez szokva vagyunk, minden egyes kortyukban érződik az olasz elegancia, megidézik a nagy festők és szobrászok végtelenül aprólékos alkotásait.
A fehér küldöttség egy része, de a Barolo sem maradhatott le a képről
Majd, amikor a savakkal már kellemesen odapörkölünk az ízlelőbimbóinknak, érkeznek a vörösök, csillog az én szemem is, hiszen ezen a területen mindig magabiztosabban lépdelek. Barolo, nebbiolo, pinot nero, Barbera d’Alba – és ezen a ponton már láthatóan remegek, hogy legyen a sorban Moscato d’Asti is, de az nem jön, jön helyette más: egy húszéves vörös, az Insieme. Pont élete delén csípjük el, talán már novemberben nem adná ugyanezt az élményt. Majd érkezik a meglepetés tétel, egy kicsit szégyenlősen a sok nomen est omen D.O.C. bor között egy D.O.C.G., Gianni viszont nem tudja kivárni, hogy kiüljön a flow a vendégek arcára és elspoilerezi, hogy bizony, ez neki nagy kedvence – és ezzel aligha van egyedül, mert mire a visszakóstolásig jutunk, addigra egy csepp sem sem marad a palack alján.
Itt véget is érhetne a show, ha vendéglátónk nem lenne vérbeli, keményvonalas gasztroszakember, és nem lepne meg egy kis kóstolóval is az aktuális étlapról. A lassan készített marha, amelynek húsát a la fassona adja, olvadósan omlik a villa közeledtére, magában is ízletes, de egy pohár nebbiolo társaságában Piemontig repít. A húst adó állat a borvidék jellegzetes szarvasmarhája, annak idején a falvakat is olyan messzeségbe építették egymástól, hogy a marha még kényelmesen átérjen A-ból B-be, erőlködés nélkül, hogy a húsa igazán porhanyós legyen.
Kicsi asztalnál fotózni sem könnyű!
Talán átok, szerintem áldás, hogy az olasz konyha úgy alakult ki, hogy nem lett egységes nemzeti kulinária, így az egyes régióknak megmaradt a saját, helyi alapanyagokra építkező gasztronómiája és pont ettől tökéletes. Mert hát a régiek – túl azon persze, hogy az adott helyre való volt – úgy telepítettek a szőlőfajtákat, valamint úgy készítették a borokat, hogy azok emeljék az ételek fényét. (Sokszor, sok helyen elmondtam már, hogy a boros körökben sokszor lesajnált Moscato d’Astinak is a mandulás amaretti keksz mellett a helye, mert bámulatos az az ízorgia, amit a kettő találkozása eredményez.) Mint ahogy emeli a vakon is játszi könnyedséggel felismerhető piemonti mogyoróval készülő süteményét is, amit ismét egy nebbiolóval kísérek, dacolva azzal, hogy vélhetően semmilyen bor-étel párosításra szakosodott szakkönyv nem ajánlja a vörösbort egy nála édesebb süteményféleség mellé, de hát ugyanonnan származnak és eredményként valószínűleg megkapom azt az élményt, amire újabb 20 év elteltével is emlékezni fogok.
Nem életem képe, de nézzék el nekem: életem süteménye! Aki nem próbálta, nem tudja, milyen a várakozás izgatottságától izzadt tenyérrel fotózni, csak gyorsan, mert egy kattintásra van idő, másodikra már nem lesz meg a fotóalany
Boldog születésnapot Trattoria Pomo d’Oro! Még legalább ötször ennyit, a D.O.C. Pane e Vinónak is
