Ha az ember borvidéken nyaral, akkor persze elmaradhatatlan, hogy pincetúra is kerekedjen a dologból – a nyári melegben hívógatóan hűvös kék vízű tengerpart habjai ide vagy oda. Ilyenkor persze ez mégiscsak pihenés, nem szigorú bormustra, így sokkal inkább a felfedezésről szól, és bár óhatatlanul is keressük a legjobbat, az sem olyan vészes, ha csak elég jó bor, és mellé némi borkultúra kerül a pohárba. Ilyen kiegészítők teszik tökéletessé a gondtalan, nyári hétköznapokat, és ennek fényében, hazatérvén a nem elég jó is megédesedik. Persze, nem minden esetben, most mindkét végletre hozok példát.
Horvátország #6 – UNESCO védett szőlők
Keserű tapasztalatok
Szokás szerint azzal indult a reggel, hogy megbeszéltük, nagyjából merre is szeretnénk eltölteni a napot, így esett a választás Šibenik és környékére, hogy egy rövid városnézés után úton legyünk aznapi első borászatunkhoz, Skradinba. A Google szerint is elég aprónak kinéző település bíztatónak tűnt, ugyanis egyből három pincét is jegyez, amelyek közül kettőről már én is hallottam, ráadásul csupa jót, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy az egyikük, a kevésbé felkapott lesz az első megálló.
Írtam már bejegyzést arról, hogy “öregszem”, és ez mivel jár, azt akkor nem fejtettem ki, hogy azzal is, hogy felejtek. Így, nem tudom megmondani most teljes bizonyossággal, hogy ennél a kiválasztott pincészetnél töltöttem-e el életem legrosszabb borkóstolóját, de hogy az elmúlt néhány évét igen, az biztos. És nem arról van szó, hogy a borok rosszak lettek volna, és rendben, nem jelentkeztünk be előre – de akkor ne írják oda a Google maps-be, hogy nyitva vannak! –, de jobban jártunk volna, ha elküldenek bennünket. Nem ragozom túl, legyen elég annyi, hogy a kapott borok melegek voltak, annak ellenére, hogy nem palackból, hanem frissen, a tartályból kaptuk, és megintcsak annak ellenére, hogy mondtuk, hogy szívesebben kóstolnánk valamit, ami nem az alapszortiment tagja. Aztán, összeállt a kép, hogy a pince valószínűleg más jellegű borturistákra specializálódott, időközben ugyanis beesett egy busznyi amerikai, olyanok, akiket bármely rózsaszín, habkönnyű, látszólag egy borvidéken játszódó történetben lát az ember a szélesvásznon, ahol nyilván sosem a bor a fontos, hanem az Instagrambarát kontentgyártás.
Borászat, amit Anthony Bourdain sem hagyott ki
Szóval, a körülményekhez képest a lehető legrövidebb idő alatt (amit nehezített, hogy a bennünket kiszolgáló ifjú titán Hudinit megszégyenítő módon tűnt el óráknak tetsző percekre) igyekeztünk továbbállni, és az első csalódást követően úgy döntöttünk, hogy hiába a jól csengő név, mi inkább az ismeretlen harmadikra szavazunk. Így érkeztünk meg a Bibich borászathoz, amely elnevezés nem összekeverendő a helyi, babič szőlőfajtával, annak ellenére sem, hogy nekik is van ilyen vörösük. És a rémálom, tündérmesévé szelidült.
Kezdjük azzal, hogy a Bibich lokációján olyan, a természettel tökéletesen rezonáló szinergiák ötvöződnek, mint a jóízléssel összeválogatott kerti bútorok, romantikus, elbújásra ösztönző kőpadok, elegáns dekorációk, kedvesség, és csodaszép, Instagram világ legszebb autentikus vidéki házait bemutató oldalakra kívánkozó épületegyüttes. Amikor a pohárba megérkeznek az első hideg (!) buborékok, akkor pedig végleg összeáll minden egy perfekt kis egésszé, egy olyan hellyé, ahol valóban a kikapcsolódásé, nyugalomé, és békességé a főszerep, és amelynek a kezére játszik a páratlan gasztronómia. Igen, nem írtam el, bár a borok miatt mentünk, a zsúfolt tengerparti bárok és éttermektől szokatlan ételek tették fel a pontot az i-re. És ha valakit még nem sikerült meggyőznőm, álljon itt, hogy egyszer maga Anthony Bourdain is megjelent itt, ugyanebben az ajtóban, hogy aztán az élményeinek örök mementót állítson a Youtube videótára.
Alapvetően ez mégiscsak egy borászat, úgyhogy mi most a borok mellé megkomponált fogásokban tobzódtunk, így került a tányérra olívakóstoló házi készítésű, életem talán (ugye-ugye az öregség) legfinomabb focacciájával, és apró tapasok, amelyek az ízorgián túl mesélnek is, az itt fellelhető gasztronómiai kontextusról. A falatokra kerülő alapanyagok tekintetében a legmesszebbről talán az isztriai szarvasgomba származott, minden más, a sajtok, a halak, helyi specialitás – kicsit újragondolva, tudják, kicsit fine diningosan.
És ha már autentikus falatokról írok, hát amellett sem szeretnék elmenni szó nélkül, hogy a Bibich autentikus borokat is készít: debit, maraština, lasina (ebből ittuk az egyik pezsgőt), pošip, és természetesen babič is megtalálható a borlapon. 20 hektáron gazdálkodó családi vállalkozás, talán mondanom sem kell, ökológiai szőlőművelés. És bár a borok nem a legtökéletesebbek, azért ahhoz éppen elég jók, hogy társaságukban gond nélkül teljen el ez a hétköznapi koradélután.
