Ha az ember vakon ugrik egy piemonti borkóstoló túrába, hajlamos azt képzelni álmaiban, hogy ott bizony a kerítés is kolbászból van, a több százéves okker és narancskőből kirakott borászat pedig egy szelíd dombocska tetején csücsül, onnan nézve szerteszét a szélrózsa minden irányában az őt körülvevő szőlőültetvényekre. Aztán zötykölődik a buszon, álmosan pislog bele a minden völgyet vastagon beborító egész napos ködtakaróba, majd megérkezik, kiszáll, körbenéz és csípkedni kezdi magát, hiszen az nem lehet igaz, hogy az álom valóságot öltött. Mármint ha nem nézzük azt, hogy a fogadóbizottság tagja a kastélyhoz tartozó aktuális márki is, amire az ember még az álmaiban sem gondolt volna. Egyébként Tesla töltőjük is van, valamint aludni is lehet náluk, de ez már igazán csak a cseresznye a torta habján.
Marchesi Alfieri borászat
Ez a Marchesi Alfieri borászat egészen pontosan 1696-ra datálja működését, és ha hinni lehet a feljegyzéseknek, mindig is tartozott hozzájuk szőlőterület. A pince fölött szelíden húzódik meg egy kisebb fajta kastélyocska – mármint ha Versailles-hoz hasonlítjuk, akkor nyugodtan hozzátehetjük a kicsinyítő képzőt. A kastély lépcsőfeljárója telis tele festményekkel, fél szemmel a bennünket körbevezető márkit csekkolom, hogy vajon hasonlít-e bármelyik portréra, amit vagy észrevesz, vagy csak gondolja, hogy érdekel, közli, hogy ki kicsoda a képeken, és melyik ükapa egyenesági leszármazottja ő. A központi bálterem csillog-villog, a hülye kérdések napirendi pontján pedig már ott van a nyelvem hegyén, hogy megérdeklődjem, a régi nemesek az ebédlőt miért mindig az ablak nélküli helységekbe tervezték (különösen nem értem, hiszen a kilátás a dombtetőről azért elég pazar és attól sem kell tartani, hogy bárki bekukucskál a magaslati levegőt élvező ablakokon) – de bevallom, hogy kicsit fáradt voltam már ezen a ponton.
A prominens Alfieri család egyébként elég kiemelkedő, és Piemontban könnyen előfordulhat, hogy egyes utcákat is így hívnak, hiszen volt közöttük költőtől miniszterelnökig sokféle jeles ember. Közülük aztán 1988-ban három donna: Emanuela, Giovianna és Antonella dobták piacra boraikat először Marchesi Alfieri néven, ami elég jól sikerült, hiszen két évvel később már 10 ezer palackot tudtak értékesíteni évente.
Borok
A nagy borvidékeken a nagytöbbség csupán pár fajtával szeretne valami igazán nagyszerűt alkotni, így van ez a Marchesi Alfieri borászatnál is, portfóliójukban négy szőlőfajta található: barbera, grignolino, nebbiolo és pinot nero (pinot noir). Ez utóbbiból pezsgőt készítenek ala methode traditionnelle, amelynél jobb dolog nem is történhetne ezzel a szőlővel. Az ültetvényeik mellett egyébként serény fásítási programot is végrehajtottak, így cseresznyefák és mogyoróbokrok is zöldellnek a kastélyhoz tartozó területeken, és ez így is van jól, hiszen ne felejtsük, ez a Nutella hazája is egyben.
A legtöbb esetben úgy állok hozzá egy borkóstolóhoz, hogy én itt most minden bort szeretni fogok, és hát valljuk be, ez a legkevesebb esetben történik így, még a legtakarosabb címkék mögött is előfordul, hogy nem áll rá az ízlelőbimbóm a pohár tartalmára. A Marchesi Alfierinél azonban nem ez a helyzet, itt tényleg minden bor elnyerte a tetszésemet.
Barbera D’Asti bort Alfiera és La Tota néven palackoznak, míg a nebbiolót CostaQuaglia néven érdemes keresni. Mindhárom bor esetében igaz, hogy az évjáratok tekintetében majd tíz évig lehet visszamenni, és érdemes is – habár nekem egyébként is az az általános meggyőződésem, hogy a bort nem lehet eröltetni és hiba, három hónapos érlelés (vagy ad abszurdum három hetes!!) után palackba zárni.
Megannyi bor, megannyi szépség egy helyen; kedves házigazdák és fogadkozások sokadjára, hogy ide még vissza szeretnék egyszer térni…
*Piemontba a Consorzio Barbera d’Asti e Vini del Monferrato meghívásából mentem, a kiránduláson velem együtt nyolc újságíró vett részt.
