Olaszországot nem lehet nem szeretni. Persze, annyira más minden régió – sőt, sokszor még régión belül is hatalmasok a különbségek –, hogy általánosítani nem érdemes. Mások az ételek, a szokások, a borok, és néha olyan nyelvjárást beszélnek egyes helyeken, hogy 20 km-el arrébb már nem értik meg.
Idén Toszkánába utaztunk nyaralni. Amikor előzetesen ismerősöknek meséltem a terveinkről, hozzá is tettem gyorsan, hogy tisztában vagyok vele, hogy ez tőlem úgy hangzik, mintha én állandóan oda járnék, pedig 15 éve nem voltam.

Mielőtt útra keltünk, kihasználva, hogy ismerek egy avatott toszkán bornagykövetet, igyekeztem egy lehetőség szerint mások előtt többségében zárva tartó pincét rajta keresztül kinyittatni. A másik oldalról aztán jött is a kérdés, hogy oké, de hol? Bolgheri? Montepulciano? Montecucco? Radda? Én pedig értetlenkedtem, hogy mit nem lehet ezen az egyszerű kérésen nem érteni.
Emlékek útjain
Toszkána ugyanis nekem valahogy mindig a Chianti Classico szerpentinjeit jelenti, Firenzétől Sienáig. És itt, valóban nem jártam 15 éve.
Ennek a régiónak nem szabad nekivágni autó nélkül. Érdemes vagy a helyszínen bérelni, vagy már eleve azzal érkezni. Mi most ez utóbbit választottuk, és bár a 999 km elsőre soknak tűnhet, ha az ember beleiktat a kirándulásba egy kis szlovén tengerparti csobbanást, egész kényelmesen megjárható, hiszen így két napra bontva mindig célba érünk, mielőtt az út kezdene unalmassá válni.

Toszkánában (Chianti Classico) mintha megállt volna az idő. Előzetesen kevés dolog jutott eszembe a 15 évvel ezelőtti utazásból. A Castello di Brolio érdekes módon megmaradt – és ahogy elsuhanunk alatta, már emlékszem mindenre. Az idegenvezetőre, a pompás kóstolótérre, arra, hogy egy vinsantót innen hazavittem és olyan sokáig őrizgettem, amíg teljesen eloxidálódott. Országokon át cipeltem magammal az értékes kincset, egy szeletét az én Toszkánámnak. Akkor, amikor még nem érdekeltek a borok jobban, mint egy egyszeri fogyasztót.

Emlékszem Gaiole in Chianti szerteágazó utcáira, a Chianti Classico kakasos feliratra a falon – bár ha nevet kellett volna rá aggatnom, Raddának hívtam volna magamban. Ugyanazok a girbegurba utcák, a hívogató tészta- és szuvenírcsodákat árusító üzletek, a tikkasztő hőség verejtékes illata, a hűs belsőtérrel csábító kőkockás házak, a boreladást hirdető táblák mind-mind mint másfél évtizeddel ezelőtt. Talán csak a már akkor is itt élő emberek lettek idősebbek. Vagy, azok se.

Egy élet borokba zárva
A mesékből, filmekből elképzelt örökéletűnek tűnő olasz pappa kortalan. Éveinek mementót állítanak a falakon lévő megsárgult fotográfiák és újságkivágások, amelyek egy hatvanas években a faluban megnyílt étteremről regélnek. Az általa vezetett san sanói delikáteszbolt esténként varázslatos módon alakul át osteriává, ahol egy kicsit talán minden vendég családtagnak érezheti magát. Az asztalok körül sürög-forog a fiatal generáció, vaskos borlapot hagynak az abroszon. Belenézve boroscímkékről köszön vissza egy élet.

Borok a 80-as, 90-es évekből, gyűjtői címkék, minimum harmad, de inkább ötödáron (éttermi felárral!), mint amennyiért aukciós oldalakon gazdát cserélnek a palackok. Egy olasz pappa évtizedeken át gondosan őrzött gyűjteménye, szenvedélye, amelyet aligha a befektetés megtérüléseként bocsát áruba. Egy élet, amelynek minden valószínűség szerint a zöme itt, ebben az alig pár házat számláló falu utcácskái között zajlott le, a delikátesz és az otthon között.

Amikor Olaszországra gondolok, sosem a sziesztával tarkított dolce vita jut eszembe, hanem az emberek hihetetlen munkabírása, és az a fajta jóllét, ami abból ered, hogy itt senki nem siet vagy siettet, mintha egy határidő nélküli időtlenségbe csöppennénk bele. Ahol van idő leülni egy pohár mellé beszélgetni, ahol akkor is a végére ér az ember a munkának, ha későn kel, és nagyot ebédel – legfeljebb csak a stresszből van kevesebb. Errefelé borrégiótól függetlenül a napok olyan hosszúra nyúlnak, mintha ez lenne az utolsó esténk a Földön, amelyet előbb-utóbb azért mégiscsak maga alá gyűr az éj – másnap pedig újrakezdődik benne minden. Ez az időtlenség az igazi varázsa az országnak.

Végül csak egy pincészetnél állunk meg. Annak ellenére, hogy az összes létező internetes fórum szerint egy turistacsapda, a Castello di Ama hőségben megmártózó teraszán kortyoljuk a Chiantit. Tökéletes, noha a szomszéd városban már kóstoltuk a kistestvért, és az akkor a sor leggyengébb bora volt. A hely varázsa, a kilátás, az évszázados épületek és az egykori letűnt arisztokrácia fennmaradó bástyáinak utánozhatatlanul velejáró illatai teljesen átitatnak, addig, hogy hagyjuk, hogy végül ránk zuhanjon a naplemente.



