Horvátország #1 – Rejtett tündérvilág

Mindig elgondolkodom azon, amikor azt hallom, hogy magyar Toszkána, vagy éppen magyar Provence – igazság szerint nem is nagyon tudom értelmezni. Először is: mitől az? Az egyszer majd égig nyújtózkodó ciprusoktól, a levendulabokroktól, a feszített tükrű úszómedencéktől? Másrészről: miért kell, hogy az legyen? Bár, ennyi erővel akár azt hiszem azt is kérdezhetném, hogy élve némi képzavarral, miért készítünk új zélandi sauvignon blanc-t Villányban?!

Mi lenne, ha magunkat büszkén kihúzva azt mondanánk a káprázatos kék vízű Balatonra néző borászatokra, vagy Tokaj hullámzó hegyeire-völgyeire, villányi francokra, hogy ez vagyunk mi?! Ha trattoriák helyett bisztrókat építenénk, ahol nem szégyen kikérni egy halászlevet vagy ahol tudják, mi az a dödölle, és desszertlapról nem lehet levenni a barátfülét hosszú éveken keresztül?! Messziről kezdtem, és most annak a fejtegetésébe, mely szerint egy ország borait az ételein keresztül lehet megismerni (és nem, nem arra gondolok, hogy a kadarka illik-e a bolognai spagettihez, az olaszrizling a pizzához), nem megyek bele.

 

 

Idén késő tavasszal úgy alakult, hogy másfél hetet töltöttem el Horvátország tengerpart felé eső részén: olívaligetek, szárított sonkák, óriás szarvasgombák, és persze színpompás borok és nemegyszer, készítőik társaságában. Szerpentines utakon tekergőztem, hogy megcsodáljam a tájat felülről is, hegytetőre épített, sok száz éves – ma már persze medencével ékesített – kőházak hűs enyhet adó árnyékából. Másfél hét alatt egyetlen egyszer sem hallottam azt a kifejezést, hogy ez a horvát Toszkána. Annak ellenére sem, hogy az olaszt itt mindenki érti, és az ottani tájhoz igen hasonlatos látképpel büszkélkedik, és ha bekötött szemmel idepottyantanának nem biztos, hogy meg tudnám különböztetni gizikét a gőzekétől. A horvátok ezzel szemben viszont erre csak annyit mondanak, hogy ez Isztria. Autochton szőlőfajtákkal, tekintélyes múlttal, és olyan borkultúrában gazdag jövőképpel, amely tulajdonképpen már a jelenben is szárnyal. Kicsit kevésbé turistaparadicsom (most még), kicsit keményebb emberek lakják – hiába a beszélt olasz nyelv, azért mégiscsak szlávokról van szó.

 

 

Motovun

Május van, a nagy esőzések ideje, az, ami egész Emilia Romagnát elöntötte, ami miatt nem rendezték meg az olasz Forma-1-es nagydíjat se. Persze, optimistán azért csomagoltunk fürdőruhát, hiszen mégiscsak délen vagyunk, de még hetekig nem kell, itthon se. Úgyhogy tökéletes alkalom arra, hogy eltávolodjunk a parttól, és navigáció intenzív használata helyett a fehérrel jelölt mellékutakon kacskaringózzunk felfelé, s majd lefelé, feszüljünk rá a hajtűkanyarokra, mélázzunk bele a tájba tátott szájjal.

 

 

Motovun városa turisztikai szempontból minden valószínűség szerint az egyik legkeresettebb errefelé, amit jól jelez az is, hogy minden ház aljában turistacsalogatók negédeskednek. A város, maga, persze gyönyörű, ahogy ül a hegy tetején, kőmagányában. A Fakin étterme pedig nemcsak mesés kilátással bír, hanem a környék vélhetően legfinomabb boraival (Fakin borászat, tényleg így hívják, a tulajdonos saját magáról nevezte el, és lássuk be, külföldiként is mennyivel könnyebben megjegyezhető szó ez, mint teszem azt a hárslevelű) – malvazija és teran -, szarvasgombás előétellel, pompás steakkel.

Ülünk a 20 fokban, örülünk, hogy végre elállt a napok óta szakadó eső, és igen, hosszú idő óta először élvezzük, hogy nem kell csinálnunk semmit. Olyan “miénk a világ” érzés ez, kicsit a világ végén, mintha a kőfal nemcsak a régieket védené meg, hanem a telefonjainkat is a pittyegéseiktől.

A hely annyira magával ragadó, hogy megpróbáljuk a lehetetlent, és foglalni egy airbnb-t, de a tulaj csak egy óra múlva érne ide, és a telefonon keresztül is kiérezni a hangján, hogy nem ilyen last minute kliensekről álmodott, úgyhogy továbbállunk. 18:10 perckor gurulunk be a hegy aljában lévő Fakin borászathoz, és arra a kérdésre, hogy nyitva vannak-e, gondolkodás nélkül vágják rá, hogy igen, noha hivatalosan pont 10 perccel korábban zártak be. Ez is Isztria. És amikor meghallják, hogy ott voltam a poreči borversenyen és az ott, a masterclasson kóstolt teran miatt vagyunk most itt, még a mesélőkedv is előkerül, és a fel nem tett kérdéseimre is választ kapok.

 

 

Az a bizonyos masterclasson kóstolt teran ugyanis életem legjobbja, ami a Motovun környéki fehér talajon, nyári napmelegtől biztonságos, szélfútta magaslaton muzsikál a legszebben. Olyat tud ez a bor, amit a tengerparti nyaraláson elfogyasztott semelyik másik: elhiteti az emberrel, hogy a horvát boroknak a világ legjobbjai között is lehet majd egyszer egy kicsinyke kis szelete. Csak meg ne tudják, hogy mennyire gyönyörű a táj, fűzöm magamban tovább a gondolataimat, nehogy ebből is turistacsalogató s emiatt sokszor felületes és felszínes (horvát) Toszkána váljék…