Skip to content Skip to sidebar Skip to footer

Horvátország #5 – Baraka, a példaértékű horvát borászat

Májusban egy több napos sajtóúton vettem részt Horvátországban, ahol bejártuk Isztriát, ott ragadtunk Krk-szigeten, majd lecsorogtunk egészen Dalmáciáig, hogy végigkóstoljuk mindazon borokat, amelyek meghatározzák a horvát tengerpartot. Ennek a túrának az utolsó állomása volt a Šibenik felett, már Dalmáciában fekvő Baraka Winery – ahol, nem szépítem, ezen a ponton a csapatból legtöbben már valószínűleg a hazafelé utat tervezgették, telitődtek új élményekkel, rengeteg információval és az sem segített, hogy a borászatnál a borkóstoló körül nagy volt a fejetlenség, miközben odakint végeláthatatlanul ömlött az eső. A kóstolón a vezető szerepet senki nem vállalta magára, engem pedig bántott, hogy itt vagyunk egy pazar helyszínen, van egy óránk, és valamiért nem a Baraka borait kóstoljuk, hanem több más, kisebb pincészet tételei kerülnek egymás után a pohárakba, felvezető szöveg nélkül. Az egész olyan, mint egy néma kóstolás, leszámítva, hogy itt tényleg senki nem bír magával.
Szóval, kaotikus volt az egész, és akkor döntöttem el, hogy erre a helyre egyszer még visszatérek, mert szerintem sokkal több van benne, mint amit sikerült megtudnunk a sajtóúton.

 

Horvátország #1 – Rejtett tündérvilág

 

Vonzott részint a borászat, mert mindig megkapónak találom, ha egy pince magát butikborászatként aposztrofálja: azt súgja, hogy mi itt 4 hektáron termelünk olyan minőséget, amely eltartja az egész családot, és amelyre az eljövendő generáció egzisztenciáját is fel merjük tenni; ergó, itt akár egészen fantasztikus dolgokra is bukkanhatsz. Persze, nem minden butikborászat jó, de abban, hogy a Barakával érdemes egy próbát tenni a zágrábi Michelin-csillagos étterem sommelier-je is megerősített. Szóval, másrészről ezért történt, hogy az említett sajtóút után egy hónappal, ismét a Baraka ajtaja előtt találtam magam.

 

 

Odakint tomboló hőség, pont olyan, amilyen errefelé általában napközben lenni szokott. Az előzetes bejelentkezés ezúttal is elmaradt, azonban a két ügyeletes “felszolgáló” ebből nem csinál problémát, nyitva vannak, borok is vannak, lehet kóstolni. Beállok a légkondi alá, hogy kicsit hűtsem magam, mire a srác (nagyon sajnálom, hogy nem tudom, hogy hívják, maradjon csak a srác) rám néz, majd mosolyogva int, hogy menjek utána, és bemegyünk a pincébe, ahol még hűvösebb van.  Mondja, hogy tulajdonképpen nem is miattam jöttünk, hanem miatta, mert neki is melege van. Nevetünk. A mosolya mögött gyanakvó tekintet, hogy mintha ismerne valahonnan, és fél óra múlva már tudja pontosan, hogy találkoztunk korábban, sőt, arra is emlékszik, hogy hol ültem legutoljára. A pince patika tisztaságú, biztosan felmossák napjában háromszor, a hordókon nemhogy penész nincs, de ráloccsant borfolt sem, a hűs térben pedig két beton tojás erősít meg abban, hogy itt bizony nem veszik félvállról a borászkodást. Olyan az egész környezet, hogy az ember több mint bizakodva ül le a pohár mellé, fejben azzal a szilárd elhatározással, hogy legalább egy borért itt mindenképpen rajongani fog. Ez egyébként itt most elég könnyen megy is, inkább azt az “egyet” választom ki nehezen.

 

Filip Baraka, tulajdonos (ezt még legutóbb fotóztam)

 

A kóstolóterem sem marad el a tiszta pincétől: modern, és ízléses, de abszolút nem hivalkodó, nincs ami elvonja a figyelmet; az ablakból kitekintve pedig alattunk kókadozik a 40 fokban a zöld szőlőtenger. És érkezik elsőként a debit, majd a maraština, rozé, syrah, babić, elméletileg öt bort kóstolunk, de közben újabb és újabb, a kóstolósorban nem szereplő borok kerülnek a pohárba, van olyan, amelyik Coravinnal érkezik (BDX blend), miközben beszélgetünk. A borászatról, az ültetvényekről, a filoxéráról, az erre a tájra jellemző kisparcellás megoldásokról (erről még írok egy másik bejegyzésben, ígérem). A sráchoz becsatlakozik kolléganője, Valentyna is, kicsit őket is megismerjük, értékelik, hogy értékeljük a borokat, én meg magamban értékelem, hogy egy szimpla borkóstolót ilyen egyszerre felkészült, alázatos és kis humort sem nélkülöző emberek tartanak, akiken látszik, hogy szeretik, amit csinálnak. Állítólag, a fogyó horvát népesség miatt egyre nehezebb munkaerőt találni, nem is tudom, hogy Filip Baraka tulajdonos-borász vajon hol lelte ezt a kettőt, de az biztos, hogy a borokon túl, miattuk is lesz teljes az élmény. 

 

 

“Ma is ugyanazt a filozófiát valljuk, mint a régiek, hogy a bor arra való, hogy megosszuk szeretteinkkel és a barátainkkal. Ha pedig valaki a mi borunkat választja, akkor tagja lesz a kiszélesített családunknak.”
Ezt a mondatot már itthon olvasom a Baraka honlapján, és azt kell, hogy mondjam, sokkal jobban összefoglalja az élményt, mint ahogyan én itt igyekszem fentebb körülírni. Mert pont ugyanezt adta a kóstoló. Ahol, nem kellett erőltetnem magam, hogy legalább egy bort szeressek, mert szerettem az összeset, és mert végre egy pincészet megmutatta azt is, hogy hiába a forró és aszályos nyár, ahol a szőlő minden egyes csepp vízért megküzd, lehet babićból is finom bort szűrni. Persze, valahol őrült dolog kánikulában nagy vörösöket inni, de van amiért érdemes, és bár a helyi az autentikus, a kedvencemmé végül a syrah válik.

HA TETSZIK, AMIT OLVASOL,

akkor ne maradj le: kapd meg az új bejegyzéseket emailben!

We don’t spam! Read our privacy policy for more info.

Leave a comment