Folytatom. Ott hagytam el valahol magunkat, hogy egy hosszú, utazással tarkított nap végén térdig gázoltunk a különböző buborékokban és tettem újra fogadalmat, hogy egyszer nyitok én is egy ilyen borbárt, ahol a különböző buborékok pohárral lesznek kaphatók – és most nemcsak Kreinbacherről és Sauskáról beszélek, hanem olyanokról, amelyekről ezidáig még én sem hallottam. Felfedezésre váró butikpincészetek limitált mennyiségben, nagy odafigyeléssel készült tételeire, szlovén különlegességekre, franciacortákra mindenképp.
Friuli #1 – Mit csináljunk Udinében?
Az udinei első nap ezzel a pezsgőélménnyel még korántsem ért véget, mert hát enni is kellett, de most ezt hagyom egy kicsit, és ugorjunk is tovább a másnapra. Még itthon, a térképet lázasan bogarászva bukkantam egy olyan, sokat sejtető elnevezésű kisvárosra, amit úgy hívnak, hogy San Daniele del Friuli, és bár első olvasatra azért több mint gyanús volt, hogy ennek talán lehet némi köze a San Daniele-ből származó sonkához, ugye, az olaszok a proseccót sem Prosecco településen szüretelik, hanem jóval arrébb, szóval jobb résen lenni. Három Google találat elegendőnek is bizonyult ahhoz, hogy meggyőzzem magam: ez a San Daniele az a San Daniele, ahol a világraszóló prosciutto sonkák születnek. Világraszóló, írom és mondom, és ehhez az is hozzátartozik, hogy a világ legjobb sonkáit nem igazán szokták néven emlegetni, az olaszok közül még idetartozik a pármai, a spanyolok is ha jól tudom, kettővel rúgnak csak labdába – és ezen túl semmi.
Újabb guglizás, és már meg is van az asztalfoglalás a – szintén árulkodó elnevezéssel bíró – Casa del Prosciuttóba, majd útban San Daniele felé a gyomorgörcs, hogy mennyire lesz egy ilyen névvel és turisták által 4,8-as Google értékeléssel méltatott hely turistacsapda.
A ráncaim majd csak a sonkázóba belépve simulnak ki: az év utolsó kora délutánján teltházzal zakatoló hely hosszú fa asztalainál csak olasz szót hallani. Jó helyen járunk. Mi nem itt, hanem a különteremben foglalunk végül helyet, ahol a falról, és a plafonról is jókora sonkák lógnak, abszurd, és egy vegetáriánus számára valószínű maga a pokol kénköves bugyrára emlékeztető hely, azonban, mégis, itt és most, több mint működik. Érkezik is sonka alakú fatálcán a sonkatál: hajszálvékonyra szeletelt húsok, melléjük a felszolgálótól a kedves szöveg, hogy melyik szelet a malac melyik részéből származik.
A sonkák újabb buborékért kiáltanak. Éhesek is vagyunk, így együtt csúsznak is, jobb is, mint bármilyen comfort foodnak csúfolt egytálétel, és ha történetesen Udine, vagy, ami azt illeti maga San Daniele del Friuli nem lenne tökéletesen szép kisváros, már csak ezért az élményért is megérte volna ideáig elautózni. December vége van, letudtuk a karácsonyi kötelező köröket, van még néhány nap a dolgos hétköznapokig: valami ilyesmi érzést jelenthet a dolce vita.
Udinébe vargabetűvel érkezünk meg, mert megállunk Cividale del Friuli bájos városkájában, amely arról nevezetes, hogy az UNESCO világörökség részét képezi ez a látvány:
Én most ezt a ködös, esős, lombtalan decemberben fotóztam, szóval kell hozzá egy kis fantázia, hogy milyen lehet nyáron, amikor még fürdeni is lehet az itt alul csörgedező patakban. Persze, Cividalénak borai, és saját, a városra jellemző ételei is vannak – no de Olaszországban ez már aligha jelenthet meglepetést.
folytatom…
1 Comment