Tapasztalatom szerint a hazai fogyasztót ritkán érdekli, hogy az asztalára kerülő (magyar) bor milyen eredetvédelem alá esik, vagy hogy esik-e egyáltalán.
A borvidéki megnevezés inkább csak iránytű abban, hogy mondjuk ha olaszrizlinget szeretnénk választani, akkor azt talán ne Villányban keressük (bár, kivételek mindig vannak). Szerintem egyébként ezzel nincs is semmi baj, akit érdekel, és komolyabban érdeklődik a borok iránt, úgyis utánajár, hogy mit is takar a Villányi Franc elnevezés, és előbb vagy utóbb rájön, hogy Villány legízletesebb produktuma mégiscsak ez, és nem az olaszrizling. A hazai eredetvédelem egyébként is jószerivel gyerekcipőben jár a franciához vagy az olaszhoz képest.
Kezdjük az elején: mit nevezünk eredetvédelemnek?
Megvan ugye, amikor a közösségi médiában előszeretettel pózolnak egy pohár pezsgővel azok, akik valakinek szeretnének látszani. És akik odaírják a kép alá angolul, hogy egy champagne reggelire felbecsülhetetlen (vagy hasonló), miközben megcsillan a nap reggeli derengő fénye a Törley ezüstcímkéjén. Vagy, akik azt mondják, hogy a Furmint Február nagykóstolón az ő kedvencük XY furmint champagne-nya volt. Aki magára ismert valamelyikben, vagy valaha posztolt champagne-ként magyar pezsgőről, feltétlen olvasson tovább, hisz tanulni sohasem késő.
Mert hát champagne csak és kizárólag Champagne borvidékéről jöhet, és még emellett is van egy rahedli kritérium – például az érlelési idő, vagy a pezsgőben felhasználható szőlőfajta –, aminek meg kell felelnie a termelőnek annak érdekében, hogy a produktumra ráírhassa, hogy champagne. És hogy majd a közösségi médiában is ténylegesen ezt lehessen a kép alá írni. Leegyszerűsítve ugyanis ezt jelenti az eredetvédelem: egy sor szabályozással biztosítják a termék (itt champagne) minőségét.
Az eredetvédelem három pillérre épül: földrajzi helyre, technológiai előírásokra és a minőség folyamatos ellenőrzésére.
És, hiába tartja be a Törley tehát ez utóbbi kettőt, tekintettel arra, hogy a pezsgőpincészet Budafokon található, aligha lehet champagne-nak nevezni a terméküket.
Az olasz eredetvédelem alappillérei
A történet az előzőekben felvázoltakhoz képest azért sokkal bonyolultabb (bár sokszor szerintem tényleg szükségtelen mindenféle bonyolító tényezőt bemagolni), és talán nem túlzás azt mondani, hogy ahány ház (=borvidék), annyi szokás. Az olasz szabályozás szerintem nem egyszerű, de azért nem is felfoghatatlan. Nem szégyellem bevallani, hogy én sem elsőre értettem meg.
Négy nagy csoportot érdemes itt megkülönböztetni: vannak azok a borok, amelyek úgynevezett DOC szabályozás alá esnek, vannak azok, amelyekre DOCG van ráírva és vannak azok, amelyekre ezek közül egyik sem, ők az IGT és a vino da tavola borok. Jellemzően (kötelező elemként) a DOC vagy a DOCG feliratot a palack nyakán egy plussz címkén találjuk meg, a harmadik és negyedik kategóriánál pedig nem dicsekednek vele, hogy nem esnek ilyen becses eredetvédelem alá.
A DOC jelentése: Denominazione di Origine Controllata, vagyis a borok ellenőrzött földrajzi helyről jöhetnek csak. A DOCG mozaikszó majdnem ugyanezekből áll össze, a G viszont azt jelenti, hogy garantita, vagyis nemcsak hogy ellenőrzött, de garantált. Azaz, sokkal több szigorú kritériumnak felel meg az adott termék, amelyek között a legfontosabb, hogy érzékszervi bírálat garantálja a borok minőségét. A DOC egyébként a DOCG előszobája, olyan nincs, hogy valaki egyből a csúcsra ugrik. Maga a szabályozás az 1960-as évektől kezdve létezik, és folyamatosan változik.
Az árak jellemzően logikusan a vino da tavola-IGT-DOC-DOCG tengelyen mozognak felfelé. Ugyanakkor, bár azt gondolnánk, hogy ami nem DOC vagy DOCG az lesajnálandó, ez korántsincs így, és, az olasz bortermelés egyik csúcsterméke például IGT borként kerül forgalomba (szupertoszkánok), azonban jóval vastagabb pénztárca kell hozzá, mint sok DOCG borhoz.
Egy példa
A DOC, illetve DOCG mozaikszavakat többnyire a borok elnevezésében is látjuk, mint például ott, hogy Barolo DOCG. A DOCG elé kerülő tag mutatja meg, hogy milyen eredetvédelmi szabályozásnak felel meg az adott termék, ez lehet földrajzi hely (például a Barolo DOCG ilyen, mert a szőlőt Barolo (Olaszország legértékesebb szőlőtermő területe) településen és közvetlen, meghatározott vonzáskörzetében szedik), vagy, lehet egy adott szőlőfajta: Barbera d’Asti DOCG az Asti városából származó barbera szőlőfajtát takarja.
És ami megbonyolítja az egészet…
Menjünk tovább. A Barolo DOCG tehát egy eredetvédelem alá eső bor. Az eredetvédelem leírásában benne van, hogy a bor csak és kizárólag nebbiolóból készülhet, meg van adva, hogy mennyi időt kell hordóban, majd palackban érlelni. Ha a termelő pincéje nem Barolóban található, akkor hiába felel meg minden előírásnak, nem kaphatja meg a DOCG jelzőt.
Ha a termelő nem felel meg minden előírásnak (például csak 2 hónapig, vagyis az előírtnál kevesebb ideig tartja hordóban a nebbiolót), akkor, hiába van a pince Barolóban, hiába nebbiolo adja a bort, nem hozhatja forgalomba Barolo DOCG néven. Mit tegyen szerencsétlen termelő tehát, ha már lepalackozta a borát?! Most legyen a lesajnált IGT és adja el eurócentekért a termékét? Nem, szerencsétlen termelőnk kutakodik, és rájön, hogy a Langhe DOC kritérimainak pont megfelel a nebbiolója. Így lesz belőle Langhe Nebbiolo DOC. Langhe, ebben az esetben szintén földrajzi helyet jelöl, Piemont része, Barolónál jóval nagyobb területet fed le, természetesen Barolót is. Ha pedig ugyanez a termelő azt mondja, hogy oké, ő mondjuk szívesen házasítaná a borát mondjuk cabernet franc-nal, akkor viszont tényleg nincs más választása, mint hogy piacra dobja a borát IGT borként.
DOCG-kből is, de DOC-kből is rengeteg van, mindegyiknek más és más a szabályrendszere.
Miért jó?
Nem azért találták ki ezt az eredetvédelmet az olaszok, mert meg akarják bonyolítani a fogyasztó életét. És azért sem, mert olaszok, és néha a konstruktív gondolkodás valami egészen távoli dolognak tűnik tőlük.
Fogyasztó szempontjából az eredetvédelem – ahogyan a DOCG-ben G betűcske is jelzi: garantált minőség. Szóval itt a jótól a csillagos égig mozgunk (árban is). Megvéd bennünket attól is, hogy a termelő olcsó tömegtermeléssel akarjon valamit ránk sózni. És védi a termelőt is, hiszen ezeken az értékes termőterületeken senki nem akar majd olcsó tömegbor termelésbe fogni. Meghatározza a borvidék pozícióját a világban, marketingerővel bír; egységesít. Piemontnál maradva: senki nem fog sauvignon blanc-t ültetni a nebbiolóról világhírű borvidékre, csak azért, mert az az ő kedvenc szőlőfajtája. Hiszen, ezt csak olcsó IGT borként tudná eladni, nem éri meg a termelőnek.
A fenti gyorstalpaló után pedig mindjárt könnyebben értelmezhető egy ilyen cikk: