Skip to content Skip to sidebar Skip to footer

Piemonte #1 – Megérkezés

Amikor ezt a bejegyzést írom, még mindig eléggé felfordult világban élünk és már lassan két éve az a mottó, hogy “térjünk vissza a normálisba”. Nos, legutóbb úgy jutottam el Szicíliába, hogy kezdetnek felültem az amszterdami gépre… mert hát ugyan miközben a világ készen áll arra, hogy visszatérjen a régi kerékvágásba, a légitársaságok még mindig a sebeiket nyalogatják.
Ezek után az ember talán még inkább szerencsésnek érzi magát, hogy Piemontba kvázi közvetlen járattal is eljuthat*, pláne, hogy még ki is választhatja, melyik légitársaság járata a szívéhez kedves, a jelenleg ilyen kényelmes luxust biztosító elérhető kettő opcióból. Másfél óra az egész Milánóig, egy kellemes könyv, és repül az idő – szó szerint.
(Most persze úgy érzem magam, mint Richard Osman Csütörtöki nyomozóklubjában a narrátor, aki kicsit nehezen jön bele a naplóírásba. És mint ilyen, én is ugyanezt tudom kérni, amit Richard főszereplője – annyi kivétellel, hogy én a saját bőrömet viszem a vásárra, míg ott a szerző egy képzeletbeli alteregójának a szájába adhatta a szavakat –: bocsássák meg nekem. “Belejövök, ígérem.” Elvégre újságíró vagyok, vagy mi a szösz.)

A Milánó-Bergamo repülőtéren

Azt, hogy az ember olasz földön jár, onnan tudhatja, hogy az előre leegyeztetett reptéri transzfert hiába keresi a tekintetével. Mivel a megígért sofőr, Antonio a megbeszéltek ellenére sem vár a kijáratnál, egy kósza kísérlettel a parkoló felé irányítom lépteimet, hátha megakad a szemem egy tétova sofőrön, aki egy közelben kószáló magyar lányra vár. Senkit nem látok, akire illik az iménti leírás, vagy akire rá tudnám aggatni az Antonio nevet, így végül előhúzom a jolly jokert és kitárcsázom a kapott számot. “Pronto” – és már a menetzajból is hallom, hogy Antonio még minden valószínűség szerint úton van. Azt persze csak remélni tudom, hogy a reptérre igyekszik és nem a mammához megkésett vasárnapi ebédre, valamint hogy nem tőlem hall először az érkezésemről. Egy rövid, ámde annál értelmetlenebb olasz-angol csevejt követően megegyezünk benne, hogy nagyjából tíz perc múlva érkezik egy fekete mercsédesszel és kék kabátban.
Az elkövetkező tíz percben vélhetően Milánó összes fekete mercsédesze a reptéri parkolóban tömörül, úgyhogy nem unatkozom, és azt hiszem a kelleténél több pocakos olaszra vetek reménykedően csábos tekintetet, mígnem az egyik sofőr, hm, fehér ingujjban hevesen felém int, minimum úgy, mintha együtt építettünk volna az óvodában annak idején ugrálóvárat és valami derengene neki arról, hogyan is nézhetek ki manapság. Engem sem ejtettek azért a fejem lágyára, szóval a biztonság kedvéért amint odaérek hozzá, rákérdezek, hogy tényleg Antoniónak hívják-e és nem egy emberrablóhoz van-e véletlenül szerencsém. Telitalálat, úgyhogy indulunk is.

 

Astiban: kilátás a szobámból

 

Útitársat kapok

Röpke másfél órával később, amikor a GPS szerint már végső úticélunk, Asti határában kellene járnunk, és az időközben ránk telepedő vaksötétben jobb híján én is ebben a hitben élek, begurulunk egy újabb reptérre. Milánó-Malpensa. (Sóhaj, sóhaj.) Antonio ismét előveszi a világon bárhol könnyedén megérthető non-verbális eszköztárát és egy profi Activity játékost megszégyenítő módon közli, hogy felveszünk még egy utast és már indulunk is Astiba. Ezen a ponton már ölni tudnék egy buborékos Astiért és az sem érdekel, hogy itthon flegmán utasítanék vissza minden buborékos Asti felajánlást. (Ez is megváltozik idővel, de erről majd egy másik bejegyzésemben értekezek bővebben.)
Az új utas behuppan mellém, én pedig magamban azt remélem, hogy mint ahogy az ilyen utazásokon gyakran előfordul, belenyugszik a csendestárs szerepébe, nyomatékul még az ölemben heverő könyvet is kinyitom; de szemmel láthatóan újdonsült útitársamat hidegen hagyja ez a nyilvánvaló gesztus, így a következő pillanatban már az újra rákezdő esőről folytatunk heves diskurzust, amely nyitójelenet után feleslegessé válik a “honnan jöttél” jellegű kérdés megvitatása. David Astiig mesél, időnként közbevetek egy kérdést, de csak azért, mert úgy udvariasabbnak érzem magam.
(Vicces történet, és idekívánkozik, hogy David gépe egy órát késett, így csak tíz percet kellett ránk várnia. Inkább nem gondolok bele Antonio eredeti terveibe, hiszen így mindkettőnknek jól jött ki a lépés.)
Az ő élete 15 évvel ezelőtt változott meg, amikor úgy gondolta, hogy belevág valami újba (nem kérdeztem, de szerintem 70 fölött jár, no most akkor lehet számolni), és nekiállt olaszul tanulni, majd a borokról blogolni, ami olyannyira jól sült el, hogy hamarosan a WSET képzés londoni székhelyén találta magát, mint a Diploma könyv egyik moderátora-szerzője (Ok, néhány apróságot most átugortam). Majdhogynem köpni-nyelni nem tudtam, de ahhoz képest, hogy már nagyon éhes és szomjas voltam, viszonylag gyors kapcsolással úgy gondoltam, hogyha valakinek be kell számolnom jelen blogom felépítésének elképzeléseiről, a mondanivalómról, céljaimról, akkor az a kompetens ember pont most, pont itt ül mellettem. Úgyhogy Asti fényeit meglátva átvettem a szót, majd meghallgattam mi a véleménye és most itt ülök és gépelek… Hello világ, megérkeztem! (Nagyon klisés lenne azt mondanom, hogy David Way utat mutatott, ugye?!)

 

*Piemontba a Consorzio Barbera d’Asti e Vini del Monferrato meghívásából mentem, a kiránduláson velem együtt nyolc újságíró vett részt.

Ez is Asti, habár ezért a tiszta égboltért két napot kellett várni.

Leave a comment