Minden bor magán hordoz valamit a készítőjéből. A keszekusza a bolondos borászt, a mesterien elegáns a mindig jól öltözöttet. Amikor az ember bort kóstol, történeteket iszik, és emberi sorsokat ismer meg – anélkül, hogy igazán tudatában lenne ennek.
Hajnali 5-re állítom az ébresztőt, hogy minél több időm legyen magamba szívni az élményt. Dacára a még mindig hulló esőnek, a teraszon fogyasztom el a reggeli kávét – ha már a szobában van Nespresso gép. Ritka élmény ez, mert az olaszok legtöbbször mintha úgy lennének vele, hogy a vendég majd ugyanúgy a bárban, a pultra támaszkodva hörpinti fel a méregerős feketét, ahogyan ők. Én viszont nem ébredek föl kávé nélkül, pláne nem hajnali 5-kor, amikor éjfélkor kerültem ágyba.
Egy kicsit mindig nehéz szívvel indul el az ember az ilyen csodahelyekről – ilyenkor aztán bűntudat nélkül eszik reggelire annyit, amennyit csak a szem megkíván. Néha többet is, mint amennyit a gyomor.
A rossz érzések aztán (nem a gyomor körüli, az marad késő délutánig) pillanatok alatt szertefoszlanak, amint mosolyogva kezet ráznak vele az aznapi első meglátogatandó borászat csodaszép tulajdonosnői. A Gorghi Tondinál ketten vannak: testvérek, egyikük készíti a borokat, a másikuk saleses, és így inkább ő mesél… és ragadnak magával a szavai a borokkal együtt. Felkészülten érkeztem: norvég ismerősöm mondta, hogy járt náluk tavaly, és ahogyan a szőlőből bort készítenek, az valami egészen művészi.
A pincészet, ahol nem tudnak rossz borokat készíteni
Pörög a bor a pohárban, serceg a toll a papíron és én nem érzem magam átvágva. Ezek a borok mindent tudnak, amit a szicíliai borokról nem gondolunk. Mészkő talajról szüretelnek organikus művelésből; talán ezért is csúszik könnyen a bor, mert ismerősek az ízek. Szeretem a grillót egyébként, nekik pedig majdnem a fele birtokon ez zöldell, készítenek belőle pezsgőtől elkezdve a botritiszes (!!) édes borig mindent, az alapján, amit éppen ad a természet abban az évben.
Azt mondják, Szicília pont olyan, mint a cassata elnevezésű desszertjük – olyan sokszínűen rétegelt.
Időben 2006-ig megyünk vissza. A korty után ott marad egy csipet tengeri só a nyelvemen…
Pinot noirjuk is van – ami azért elsősorban a hűvösebb klímát szereti, és Szicíliának ezen a részen ez mégiscsak inkább nemlétező fogalom –, 36 hónapos érlelt pezsgőt készítenek belőle. Egyre inkább érzem, hogy hosszú távon nekem ez lesz a gyengém. Ez, meg a frappato vörösbor, aminek pont olyan íze van, ahogyan ez a szó maga is hangzik: egy könnyű fagyis álompite. Harapnivaló.
És míg én egyik ámulatból esek a másikba, Ziller 47 kerül a poharamba, grillo, és édes, és alkoholos. A lányok édesapjuk emlékére készítik, aki hitt abban, hogy „erősített bor” erősítés nélkül is készíthető, mivel a grillo képes nagy alkoholt adni. És bár még mindig esik, felülök egy narancsos, gyömbéres, marcipános, kakaós, fahéjas, sárgabarackos puha bárányfelhőre. Azt mondják, hogy ez az igazi, az eredeti marsala. Ezen a ponton azt hiszem bármit elhinnék nekik.
Belecsöppenni egy délolasz famíliába
Úgy látszik Szicíliában az is hagyomány, hogy a lányok viszik a stafétát: a Fina borászatnál egy talpraesett aprótermetű, életvidám hölgy fogad; közrefogja őt a nálánál hatalmasabb két bátyja – azért egyértelműen látszik, ki itt az iránymutató. Maga a kóstoló pont olyanra sikerül, mint amilyen ez a délolasz család: nagyhangú, egymás szavába vágó, és még csak véletlenül sem arról a borról beszélnek, ami a pohárban van. Tom Cruise számára ez valóban mission impossible lenne, én azonban kitartok, és próbálom a palackot összepárosítani a poharamba kapott itallal, miközben bőszen kötögetem össze a jegyzeteket a kóstolójegyzetekkel.
Kóstolunk itt is kétféle pezsgőt, grillót, magnumból is; egy traminert, amire azt mondják, hogy ez az első a szigeten. Vitraolót, amely őshonos fajta – valószínűleg ők az egyetlenek, akik foglalkoznak vele. A borok szépek, fiatalosak, jóivásúak; a kóstoló után viszont csak egy valami érdekel: egy passitóval a kezemben kiülni a tetőteraszra, és belebambulni Szicília alighanem legcsodálatosabb panorámájába.
Végre alábbhagy az eső, amihez megérkezésünk óta igyekszem jó képet vágni. Mert hát Szicíliában nagyon ritkán esik… nem is értem, honnan van az embereknek errefelé meleg ruhájuk. Vagy éppen esernyőjük. Megcsillan a lemenő napnak a fénye a tenger horizontján, így érkezünk meg Marsala városába.
1 Comment