Kevés jobb indokot tudok mondani arra, hogy miért érdemes egy bort elrejteni a raktár mélyén, és elefeledkezni róla, mint hogy amikor néhány év múlva megtaláljuk, jó eséllyel sokkal szebb lesz. Persze azért nem minden állja az idők próbáját, de, Dúzsi Tamással kóstoltam ilyen elfeledett rozékat, hát azok sem voltak piskóták!

A most soron következő tételre olyan másfél-két évvel ezelőtt tettem szert, rakosgatom már egy ideje ide-oda, de mivel a hétvégén alkalom adódott arra, hogy édesanyámmal leüljek borozni, úgy döntöttem, elérkezett a várva várt pillanat! Anyukám pedig nagyszerű kontrollcsoportként mutatott rá a sznobisztikus borízlésemre. Míg én kicsit vonakodtam az újratöltéstől, ő rajongott ezért a syrahért. Magyarázhattam én neki túlzásba vitt hordófűszerekről (anyu, de hát ez a bor olyan, mintha a hordót nyalogatnám!), és háttérbe szorult gyümölcsösségről, neki bejött ez a stílus. Pedig, nem kezdő, edzésben van, és az ihatatlan lőréket hét mérföldről is kiszagolja. Ízlések és pofonok ugye, ennyit az objektív értékelésről. A fától rettegők számára írom, hogy Kovács Nimród mostanában mintha kicsi visszafogná magát. No de vissza a borhoz: vanília, kekszesség és kókusz, némi likőrös melegség uralja a kortyot (hello francia és amerikai tölgy!), a háttérben viszont szépen érett gyümölcs, fahéjas szilva és meggy integet. Szerencse, hogy az alapanyag szép, így abszolút nem dzsemes, különben nem tudnám egy erős ezüstre sem méltatni ezt a borocskát. Így viszont 85/100p