Az ember ugye mostanában többségében csak álmosan pislog bele a januári horizontba. Oda, ahol a december végi, év eleji fogadkozások –, hogy majd idén minden máshogy lesz, meg szebbé tesszük a világot, és hasonszőrű gondolatok – hajója mostanra nemhogy zátonyra futott, hanem már el is süllyedt. Kapargatjuk a zúzmarát, tekergetjük a radiátor gombját, irigykedünk FB ismerőseink valahonnan Ázsiából posztolt képein, és jobb híján comfort foodnak nevezett lélekmelegítő egytálételekbe fojtjuk a bánatunkat. Vagy, esetleg vörösborba. (Számukra egyébként az a jó hírem van, hogy hamarosan indulok Piemontba, így elsőkézből tudom mondani, melyik termelő melyik borába éri be beruházni kínkeservvel megszerzett forintjainkat.) Azon kóborló lelkeknek, akik úgy vélik, hogy reménytelen messzeségben van még a nagy nyári leállás, mutatok egy hasonlóképp némileg költséges, ám mindenképpen élvezetes alternatívát, amit úgy hívnak: nagy téli hosszú hétvégés kikapcsolódás a hétköznapok zajából.
Miért éppen Udine?
Valahol karácsony és szilveszter között állított be kopogtatás nélkül az újabb utazás gondolata, és ha már így ránk törte az ajtót, nem is volt más teendő, mint hellyel kínálni. Rövid lamentálás után arra jutottunk, hogy olyan úti cél kell, amely autóval aránylag gyorsan megközelíthető, elég látnivalót biztosít három napra, és legyen benne valami újdonság. Így esett a választás Udinére, amely majdhogynem kimerült abban, hogy ráböktünk a térképre és megnéztük a szálláslehetőségeket. És, reménykedtünk, hogy ennyire kevés utánajárás után bingónk van. Az lett.
A szlovén autópályán keresztülsuhanva Goriska Brda túloldalától már tényleg csak laza 20 percre fekszik Udine városa, a közelben olyan, egy-két órás belvárosi sétálást mindenképpen megérő településekkel, mint Trieszt, vagy Palmanova szellemjárta városkája. Estére értünk oda, így egyből be is vetettük magunkat a belvárosba, amely, dacára annak, hogy két határhoz is igencsak közel fekszik, nincsen tele turistával, így, aki autentikus olasz élményre vágyik, de a délolaszok hangoskodása, tülkölése és lökdösődése nélkül, Udinéban biztosan jó helyen jár. Annál is inkább, mert van egy kedves kis történelmi, árkádos belvárosa, amely fölött egy szelíd vár magasodik: tökéletes, ha elvesznénk a kirakatok dzsungelében.
Némi akklimatizálódás után ideje volt, hogy felvegyük a város ritmusát, így az egyik mellékutcában beülünk egy bárba – olyanba, amely előtt olaszok fagyoskodnak boros pohárral az egyik, cigarettás dobozzal a másik kezükben; bent egyszerű falócákon egymáshoz simulva melegednek össze ismerősök és ismeretlenek, a közepes méretű hűtőpult mögött pedig a mamma dobja össze az italok mellé a borkorcsolyát. Egyszóval, amit itthon kb. kocsmának hívnánk, de valahogy az olaszoknál ezek a bárok működnek, sőt, a vacsorázó nagyközönség előszeretettel tölti itt az aperitivo megédesített perceit. És, ehhez mérten a falra firkált itallap is olyan, amelyet a legelőkelőbb budapesti borbár többszörösen certifikált sommelier-je is megsüvegelne, majd megkeresné a földre hullott állát, lévén, hogy az árak itt enyhén szólva is sokkal visszafogottabbak. Ha egyszer, valaki mondjuk azzal állítana be, hogy megnyertem a lottó ötös főnyereményét, vagy tessék, itt van ez a pár millió, próbáld meg megvalósítani az álmaid, nekem biztosan ez lenne az, hogy egy ilyen helyet megnyissak. Aztán, teszem azt, belebukjak, mert rosszabb napjaimon egyelőre nem látom ezt a típusú italkultúrát itthon. De, cáfoljatok rám kedves jövendőbeli vendégeim!
1 Comment