Ha a ködös Albion szófordulatot nem sajátították volna ki maguknak a britek, azt hiszem, Udine és környéke is pályázhatna erre a dicső címre. A helyiek viszont ahelyett, hogy sajnálkoznának, és magukba gubóznának otthonukban, hogy valamilyen gagyi Netflix sorozat bámulásával csepegtessenek instant jókedvet otthonukba, léptek egy merészet, és telipakolták árkádokkal a belvárost. Így, gyakorlatilag az esernyő nélküli turista is szárazon megúszhatja a városnézést, sőt, mivel így még közelebb kerül az üzletek kirakataihoz, gyanútlanul azon kaphatja magát, hogy valamilyen újabb nélkülözhetetlen ruhadarabbal tudja duzzasztani a ruhatárát.
Persze, ha van esernyőnk, akkor pár métert kintebb is merészkedhetünk a nyüzsgő történelmi negyedtől, hogy olyan kincsekre bukkanjunk, mint mondjuk Fred vinotékája. Ha valaki esetleg úgy érzi, hogy ezen a ponton nem szeretne tovább olvasni, mert mondjuk nem érdeklik a lenyűgöző borpárosításokkal kísért ételek, akkor az ő kedvükért így elöljáróban is szeretnék összegezni: Udinéban két vacsorát töltöttünk el, mindkettőt ezen a helyen, és ha egyszer visszamennénk, akkor sem keresnénk mást (na jó, talán mégis, de egy pohár borra biztosan benéznénk).
Mitől is olyan zseniális ez a Fred?
Méltattam már párszor itt is, de más helyeken is az olasz vendégszeretetet, amelyek közül szerintem az északolasz kimért, abszolút nem tolakodó elegancia egy még magasabb szintet képvisel, és erre Fred is kiváló példa. Egy hely, ahova tétova kíváncsisággal érkezünk, és barátként, kézfogással távozunk. Mert ahhoz, hogy ajánljanak nekünk valami igazán jó, az ízlésünkhöz legközelebb állló helyi bort, nem restellnek beszélgetni velünk. Senki nem idegeskedik, nem kapkod, mégis minden megvan időre. Megjegyzik, hogy mit ettünk, és másnap jóérzéstől dagadó kebellel mosolyogva hozzák ki azt, ami legjobban ízlett. Megjegyzem, minden nagyon finom volt, és a maga egyszerűségében fenomenálisan zseniális. Olyan, amilyennek itthon nem ismerjük az olasz konyhát – mert nem pasta és pizza -, de kint pont ilyen konyháról álmodunk. Nem fine dining, de kisebb adagok, amelyekből minimum háromtól laksz jól. Semmi túldíszítés, de ízléses tálalás.
És a borok… helyiek, mi más, és valahogy erre kellene itthon is törekedni, nem a csillagokra. Hogy gondosan válogatott helyi borok legyenek az ételek mellett, ne az legyen a szempont, hogy melyiket mennyire egyszerű vagy bonyolult beszerezni, vagy, hogy most a natúr a trendi, akkor csak az legyen, az se baj, ha büdös. Mert végső soron az ember beül egy étterembe vacsorázni, és mire vágyik? Hogy jól érezze magát, és valami olyat kapjon, ami jobb, mint otthon. Mert több. Mert egyedi, és mert hamisítatlanul HELYI. Nagybetűvel írom, mert nem tudom, mennyire ment át az előbb a pasta és pizza koncepcióval bíró honi álolasz helyek iránti ellenszenvem (kivételt képeznek azok, amelyeket tényleg olaszok visznek!). Idehaza mintha kétféle étterem lenne csak a porondon (és megint, tisztelet a kivételnek): a fine diningot kínáló mesés ételkölteményeket varázslók és azok, akik idegen népek konyháját imitálják. Miközben pirosabroszos gulyástengerbe fullad az (ál)magyar konyhai virtus, ahelyett, hogy csak éppen annyira vállalkoznának az éttermesek, hogy a tradíciókat fenntartva nem restellnének visszanyúlni a (múlt) századelőre egy-egy régi receptért. Elkanyarodtam, pedig arról, hogy a borszortimentet is össze lehetne válogatni a Bortársaság/Raiker/Veritas kínálatán kívül is, még nem is szóltam, de arról is megvan a véleményem, talán egy másik bejegyzésben majd… Ha pedig a kereslet alakítja ilyenné a kínálatot, akkor az végképp szomorúvá tesz.
Mutatom inkább mit ettünk-ittunk, legalábbis azt a részét, amit sikerült lefotózni:
1 Comment