Facebookon meghirdetett rövid, mini közvéleménykutatásom eredményeként azt kell megállapítanom, nem tudunk túl sokat Umbriáról. Megkockáztatom, hogy több lájkot, illetve irigykedő pillantást sikerült volna bezsebelnem, ha egy pazarul megkomponált toszkán fotót teszek fel ahhoz a poszthoz, amelyben azt firtattam, kinek mi jut eszébe, ha Umbria kerül szóba.
Persze, nem tudok kárhoztatni ezért senkit, mert amikor néhány hónapja landolt a postafiókoman az Umriába szóló meghívó, én is csak annyit tudtam volna kinyöszörögni magamból, hogy hát, ja, izé, ez nem az a régió, ami ott van Toszkána mellett? (De.) Persze, közben eltelt pár hónap, és bár megvolt a kisértés, hogy legalább a boraiknak utánaolvassak, hogy ne szavak nélküli üres tekintettel nézzek a borászra, amikor majd a poharamba tölti a Montefalco Rossót, végül úgy döntöttem, hogy naívan, és különösebb tudás nélkül vágok bele a nagy kalandba.

Nem volt rossz döntés ez, és bevallom, kevésbé is éreztem magam hülyén, mintha mondjuk Piemontba érkeztem volna meg úgy, hogy nem biflázok be mindent, amit a Barolo- és Barbaresco készítésről tudni kell. Umbriában ugyanis annyira kevés a turista, hogy pusztán az a tény, hogy valaki mégis inkább őket választja Toszkána helyett már elegendő ahhoz, hogy mélységes megelégedettséggel nyugtázzák a dolgot, és meginvitáljanak a családi vacsoraasztalhoz. Jó, ez utóbbi talán túlzás, de Montefalco falujába két nap alatt sikerült úgy beilleszkednem, hogy a helyiek gyakorlatilag közéjük valónak tekintettek.

Errefelé kell keresni
Nem véletlenül említettem meg Toszkánát kétszer is, aki esetleg nem tudná hirtelenjében Umbriát hova helyezni a térképen, azok kedvéért mondom, hogy Toszkána mellett, illetve kicsit alatta található. Szomszédos még Lazióval, ahol ugye Róma a központ. Ilyen szomszédsággal pedig nem is igen lehet csodálkozni azon, hogy a turisták inkább a fővárost, illetve az amerikai filmek hatására a végképp mindenki bakancslistáján fellelhető Toszkánát keresik fel elsősorban. Kicsit olyan ez, mint amikor a belföldi nyaralást tervezgetjük: mégis ki mondja azt, hogy hagyjuk az Egri borvidéket, inkább menjünk a Bükkbe borokat kóstolni?! (Igen, ez két különböző borvidék, és nem, nem hallottam még olyanról, aki a kettő közül ez utóbbit választja legközelebbi borkalandja színpadául.)

A neves szomszédság viszont nem mindennapi marketingstratégiát szült a taljánoknál: mondjuk azt, hogy Umbria olyan, mint Toszkána, csak dombosabb, és még nincsen úgy kiépítve! Persze, én is hiszek abban a jól elcsépelt frázisban, hogy a marketing, meg úgy egyáltalán az értékesítés nem egyéb, mint történetmesélés – de mindez csak addig működik, amíg az emberek úgy nagyjából azért ezt is látják. Umbria ugyanis majdnem semmiben nem hasonlít Toszkánára – és majd erre a majdnemre is kitérek később. Érdemesebb viszont ehelyett úgy állni a régióhoz, hogy ez egy önálló identitással rendelkező vidék, és saját jogán is megéri a látogatást.

A látogatás
Toszkánával ellentétben Umbriába kicsit macerásabb eljutni. Míg a toszkánoknak egyből két repülőtér is jutott, amelyek közül az egyik itthonról közvetlen fapadosokat is fogad (Pisa), addig Umbriában csak a központi település, Perugia rendelkezik önálló légikikötővel. Ami, gyorsan rápillantva a lehetőségekre leginkább belföldi forgalmat szolgál ki, tehát marad az autózás, ami a legközelebbi nemzetközi repülőtérről (Róma) indulva is minimum 130 km. Mi egyébként visszafelé Budapestre már autóval mentünk, ami két napra elosztva abszolút nem volt vészes: szlovén Isztrián álltunk meg megmártózni a tengerben. Ami, tekintettel arra, hogy Umbriának nincsen tengerpartja, különösen jól tud esni a nyári hőségben.

30 fok árnyékban: egy testest vöröst, valaki?
Apropó hőség. Umbria minden tekintetben zászlóshajóját, vagyis zászlós borát a sagrantino nevű szőlő adja. Vájtfülű hazai borkedvelők előtt talán nem ismeretlen ez a fajta, hiszen Heimannék házasításaiban – például Bikavér -, rendszerint előfordul. Aminek az ő esetükben az is lehet az oka, hogy a szőlő tannint, testet és színt adjon a nagy szekszárdi házasításnak (bár folyosói pletykákból úgy tudom, hogy már rég megbánták, hogy sagrantinót telepítettek), tekintettel arra, hogy a sagrantino nem kifejezetten az a filigrán, könnyed gyümölcsös bort adó típus.
Későn érik, október végén (idehaza azért sok borászat már szeptemberben letudja a szüretet), miközben gyűjti a cukrot rendesen, és hát emiatt ugye, alkoholban sem szerénykedik. Egyszóval minden megvan benne, ami miatt nem kifejezetten a nyári forróság legkeresettebb borát adja, és durva tanninjai miatt azt mondanám, hogy öt évesnél fiatalabb bort mégcsak véletlenül se vegyünk a szánkba, mert a tannin úgy ránt majd minket össze, ahogy azt egy hazai bortól sem tapasztalhattuk korábban.

Tavaly ősszel a St. Andreát hallottam panaszkodni arról, hogy borfirkászok túl magas alkohol tartalmúnak gondolják a boraikat, a sagrantino esetében ez minimum 15, de inkább 16-16,5% ABV – és ezen a ponton egyet kell értenem az egyik umbriai borásszal: nem ez a másfél különbség jelenti a nagy alkoholt. Maga az alkohol egészségtelen, ez a másfél százalék már tulajdonképpen nem oszt, nem szoroz.
Szóval, ilyen bevezető után azt hiszem elmondható: innen szép nyerni. Tengerpart zéró, a szomszéd híres, és egy olyan szőlőfajta, amit csak az igazán bátrak akarnak önként fogyasztani. Az umbriai sagrantino telepítések azonban a 2000-es évek után mégiscsak megduplázódtak. Miben hisznek itt a borászok, és mi lehet ennek a jelenségnek az oka? Innen folytatom.



