Toszkána elsősorban a vörösboraival írt történelmet, de azért nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy van nekik egy nagyon is szerethető fehérük is. Ez pedig a Vernaccia di San Gimignano, amely 1993 óta élvezi a DOCG sátuszt.
Még egy beszámolóval adós maradtam májusról. Igazság szerint annyira sűrű volt az a hónap, aztán a nyár pedig munkával teli, hogy amikor nem másnak írtam, mérlegelnem kellett, mivel kezdjek. Ebből lett végül az, hogy amíg még jobban bennem élt Szicília, azokat a történeteket írtam meg, és ennek esett áldozatul a Toszkána és a Vernaccia di San Gimignano, pedig már a jövő évi meghívó is ott van a postaládámban.
A turizmus árnyékában
Toszkána elesett. Nem most; és idén már májusban, és aki járt ott ezen a nyáron, tudja talán, mire gondolok. Olvasom Frances Mayes könyveit, az idillikus 90-es éveket valószínűleg még idilibbnek láttatja, mint valójában: nehéz elképzelni, hogy egy ház felújítása például abból álljon, hogy ebéd után hosszasan sziesztáznak, miután megittak két palack bort. Ilyen festői képek után persze nem csoda, ha Amerika, és azért a kicsit is módosabb európai turisták zöme is Toszkána felé tart – pláne, hogy ez utóbbiaknak azért kocsival sem elérhetetlen úti célról van szó.
Persze, nemcsak az írónő az oka a dolognak, valószínűleg a hollywoodi filmipar ütötte be Toszkána koporsójába a szegeket; amelynek eredményeképpen ma pont annyira tele van turistákkal, mint augusztusban a Balaton-part – és pont annyira nem virágzik a borturizmus, mint a magyar tenger partján.
Persze, kivételek mindig vannak – mint ahogy itt is -, a nagy címkék, mint ahogy a Sassicaia, és egyéb erősen túlárazott szupertoszkánok pedig raklapos mennyiségben landolnak a vastagabb pénztárcákú amerikaiak küszöbén, hogy mire hazaérnek, Itália már bedobozolva várja őket. Megjegyzem, hasonló bizniszt talán itthon is ki lehetne próbálni. Meglátásom szerint a következő évek elhozhatják a fordulópontot a magyar borturizmusban, illetve bormarketingben: aki nem kap észhez időben, könnyedén lehúzhatja majd a rolót. Még mindig dupla annyi bort termelünk, mint amennyi készül, és aki fogyaszt, sokszor gondolja úgy, hogy jó bort már 1500 forintért is lehet kapni (nem, nem lehet), mint Covid előtt. Na de vissza a toszkánokhoz.
Toszkána ékköve
Hiába a sok turista, amikor a zömét még mindig jobban izgatja az olcsó chianti, a prosecco, vagy még inkább az Aperol spritz, mint az, hogy borászatról borászatra járjon, és onnan rendelje otthon küszöbre a borokat. Az olló – szintén csakúgy, mint idehaza – pedig szétnyílik: nincs vevő a középkategóriás termékekre. Toszkána egyik fellegvárában, San Gimignanóban a borlapon minden kapható, ami egy turista számára eléggé vonzó lehet, hiányzik azonban a helyi fehér, a vernaccia. Amely, ahogy állítják, Toszkána királynője.
San Gimignano májusban reggel 8-kor és este 8-kor ugyanúgy néz ki: szellemváros, itt-ott botorkáló helyiekkel, üres éttermekkel. Napközben persze egy tűt sem lehet elejteni, annyian vannak, hordják a buszok a turistákat bőszen, akik hálájuk jeléül eltartják a szuvenírárusokat. Olasz úti társam azt mondja, először a 80-as években járt itt, és emlékszik, akkor még minden második házban borkimérés működött.
Vernaccia di San Gimignano
A helyi fajta, a vernaccia alighanem szintén fénykorát élhette akkoriban: a San Gimignano szőlőskertjeiben termelt és készített bor 1993-ban kapott DOCG státuszt. Vagyis, az olasz eredetvédelmi rendszer létrejöttéhez képest nem is annyira későn elérte a csúcsok csúcsát, bár itthon azért szerintem relatíve ismeretlen maradt.
A fajta szép, ásványos, minerális borokat ad, amelyek hűen tükrözik a termőtalajt. Riserva is van belőle, kóstolási jegyzeteim alapján engem ezek azért sokkal jobban lenyűgöztek: a selymesebb, az érlelésnek köszönhetően olajosabb textúra és a tropikális jegyek az érlelt kéknyelűre emlékeztettek. Persze, most, ahogy olvasom a kritériumokat, és látom, hogy 15%-ig megengedett más, San Gimignano környékén fehér szőlő használata is a Vernaccia di San Gimignano DOCG-ben, már látom, hogy ezeket az ananászos-mangós jegyeket simán hozhatja a sauvignon blanc is. Ami egyébként is a gyengém.
Ezért, a vernaccia-ért vagyunk mi most itt, mint megtudom, először rendeznek külön eseményt és kóstolót a toszkán borok királynőjének, eddig leginkább csak a Chianti Classico új évjáratos borbemutatójának a betétprogramját adta. Most viszont három napot töltünk a fajta alapos feltérképezésével: nemcsak a friss borokat mustráljuk végig, hanem pincészetekhez is ellátogatunk. Legközelebb innen folytatom három olyan borászattal, amely szerintem mindenképpen megéri a látogatást.
