Tegye mindenki szívére a kezét: ha övé lenne egy nagyobbacska vagyon, vajon mibe fektetné?
Az elmúlt kicsivel több mint két hét Észak-Olaszország bűvöletében telt nálam. Kezdődött egy online kóstolóra szóló meghívóval, folytatódott egy random autós kirándulással, majd a Trattora Pomo d’Oro borvacsorájával zárult a kör – vagyis minden szürkesége ellenére az idei novembert azért sok minden fel tudta dobni. Kezdjük azonban mindjárt az elején, vagyis az online kóstolónál.
Egyszer volt hol nem volt, volt egy kisfiú, akit nagyon érdekelt a divat világa, és már 15 évesen is maga varrott farmerekben járt. Ilyen hobbival nem lehet csodálkozni azon, hogy egyetemi tanulmányait is ezen a téren kezdte meg, hogy nem sokkal később első munkahelyén meglátván a tehetségét, részesedéssel szerették volna maradásra bízni. Sikertelenül, Renzo Rosso pedig 1978-ban megalapította a Diesel divatmárkát, amely – talán ezt mondani sem kell – világszerte népszerűvé vált. A sikernek persze vannak velejárói is: Renzó addig építette a birodalmát, hogy 2012-ben felkerült a Forbes világ leggazdagabjait listázó oldalaira is. És akkor az örök kérdés: mit vegyen az, akinek már mindene megvan, na mit? Hát borászatot!
Birodalom születik
Amikor elfogadtam az online kóstolóra szóló meghívót a Diesel Farmtól, még fogalmam sem volt a fenti sztoriról. Nem szeretek úgy beülni egy kóstolóra, hogy nem tudok a pincéről semmit, azonban a meghívóban ott volt, hogy háttértudás nem szükséges a kóstolóhoz, így gondoltam spórolok egy kis időt, és hagyom magam meglepődni. Mindkettő célt maximális pontszámmal teljesítettem. A kóstolót levezénylő Umberto Marchiori javára legyen írva, hogy Renzo Rossóról képes volt végig úgy beszélni, hogy fogalmam sem lehetett a divatvilágban betöltött szerepéről, és ezirányú előéletéről.
Imádom Olaszországban, hogy sokszor már a városok elnevezései is nyácsorgatóak. A Diesel Farmot Bassano del Grappától nyugatra, Asiagótól délre kell keresni a térképen – Vicenzától kicsivel északabbra. Venetóban vagyunk, a proseccók földjén, Valdobbiadene is közel van, idelátszanak a dolomitok, a levegőben pedig érezni a tenger sós illatát: remek kis mikroklímát biztosít ez a borkészítéshez. A talaj: bazalt. 100 hektárnyi terület tartozik a farmhoz, ehhez képest meglehetősen kevés boruk van – no persze a 100 hektáron vannak még olívafák, tehenek, malacok, és egyéb növények, amelyek mind jól jönnek a farm-to-table koncepciót vivő Diesel étteremhez. A teljes gazdaság organikus, és nem csak a papír kedvéért: igyekeznek sokszor még ezen túlmutatóan is minél környezetbarátibban működni.
Borok
Mindig lenyűgöz, hogy Olaszországban milyen egyszerű – vagy sok esetben mondjuk úgy, kevésbé hívogató – címkék rejtenek igazán nagy borokat. Sok esetben olyan érzése van az embernek, hogy náluk ez a fajta külcsin abszolút nem fontos, ha a beltartalom rendben van. Az pedig ezeknél a boroknál több mint rendben van.

Egy pezsgővel kezdjük az ismerkedést: fele-fele arányban chardonnay és pinot noir, hosszas seprőn tartással, amely időtartam az aromatikában is visszaköszön. Az 55 elnevezést kapta a keresztségben ez a tétel: Renzo Rosso 55. születésnapjára készült el ugyanis először, nem mellesleg ez Signor Rossó születési éve is. Eképpen egy igazi ünnepi tétel, amellyel az életet ünneplik, akár hétköznaponként is. Ahogy Umberto mondja: bor nélkül is lehet élni, de egy pohár borral egy kicsit még boldogabban is lehet. És milyen igaza van.

A szűk szortiment egy szem fehér tagja a Bianco di Rosso. Érdekes játék ez az elnevezéssel, a “vörös fehérbora”, amely a tulajdonos vezetéknevéből adódó kis játékosság. A bor, ennek ellenére komoly méltósággal hömpölyög a pohárban: őszintén szólva nem ezt vártam. Igazi burgundi stílusban megálmodott nagy fehérbor néz velem farkasszemet: krémes textúra, gyümölcsösség, érezhetően domináns, ám mégsem túlságosan harsány hordóhasználat adja meg az alaphangot. A lengyel kolléga szerint a lengyel fogyasztók inkább nyúlnának burgundia borai iránt – hát, nem tudom, az 55 eurós polci ár szerintem még mindig barátibb, mint amit egy-egy burgundi rokon kóstál.

Franciaország neves borvidéke a Nero di Rossónál is kacsint: nem más, mint a pinot noir ennek a tételnek az alapja. Bár az online kóstolón ez a bor lesz a nyertes, nekem valahogy túl fiatal, túl rakoncátlan, inkább nevelném még kicsikét a palackban. 2024-es az évjárata, mint ahogy Umbertótól megtudjuk, egyszerűen túl gyorsan fogy, ezért nem tudtak tovább várni a piacra hozatallal.
A 2016-os Rosso di Rosso nyeri el végül az én szívemet, azzal a megjegyzéssel, hogy ebben a borban még bőven benne van jó pár év; a második palackot valahova el is rejtem, hogy majd később is örömet okozzon nekem. Klasszikus bordeaux-i házasítás – a tulajdonos láthatóan fittyet hány arra, hogy jelenleg az őshonos szőlőfajták mennek nagyot a világban. Itt már az alkohol is kicsit magasabb, bogyós gyümölcsök és fűszerek mellett kezdődő tercier aromák emelnek kalapot; érezhetően vastag és koncentrált alapanyaggal dolgozik a borász. Ez már bizony egy A Ligában játszó tétel, amely szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy készítője, vagy készítői világlátott, vagy, minimum világkóstolt emberek.
Évi 25 ezer palackot készítenek a Diesel Farmnál. Tekintettel arra, hogy egyféle Agriturismóként is működnek, ennek minden bizonnyal jelentős mennyisége elfogy helyben. Ennek ellenére nyitnának más, közép- és kelet európai országok felé is. A minőség kétségkívül megvan, a konkurencia viszont nem kicsi. Addig pedig, amíg nem szeret bele egyik hazai importőr sem a boraikba, érdemes akár személyesen is egy látogatást tenni a pincészetnél. Én legalábbis biztosan így fogok tenni.



