Amikor elkezdődött a Covid, megfogadtam, hogy egyik cikkemben sem írom le ezt a szót – azt hiszem, ezt azon kivételtől eltekintve amelyiknek kifejezetten a járványkezelés volt a témája, sikerült is megtartanom. A bor legyen az, ami: egy élvezeti cikk, akkor is, ha körülöttünk éppen minden összeomlik. Most megszegem ezt az önmagam tett ígéretet és ezúttal a koronavírusról is írok, és még valamiről: a háborúról.
Még egy szó a Covidról
Idén márciusra ismét feje tetejére állt a (nem mondom, hogy megszokott, mert ez már pont két éve nem az) világunk, csak most ebből hirtelen nem “tanulunk semmit”. Pedig most lehetne igazán. Idegesített a Covid kitörésekor ez a sok “tanult” ember, veregették a mellüket büszkén, hogy ki mivel lett lelkileg gazdagabb, miközben mackónadrágra és otthoni íróasztalra cserélték az irodai szettet, és Netflix nézés közben időnként meg-megválaszoltak egy emailt, görgették lustán az egeret, hogy aktívnak mutassa őket a rendszer. Persze, most sarkítok, de egyik ismerősöm, akit egyébként súlyosan érintett a Covid munkahelyileg vagy anyagilag sem dicsekedett Facebookon vagy egyéb közösségi megosztó felületeken azzal, hogy mit tanult a helyzetből. És a végére persze ugyanaz maradt: nem tanultunk semmit, sőt, egyre kevésbé figyelünk a másikra.
Borbírák a világ minden tájáról Torres Vedrasban
Egy kicsit kevésbé eseménydúsan indult az év, így természetesen kirobbanó örömmel fogadtam, hogy az első külföldi utam (Szlovákiát nem számítva) Portugáliába vezetett. A Concours Mondial du Sauvignon megmérettetés helyszíne Torres Vedras volt, amely város neve – talán nem tévedek, ha ezt mondom – a portugálokon és Portugálaimádókon kívül nem sok mindenkinél pendít meg ismerős dallamokat, annak ellenére sem, hogy regionális Fado dalok is szólnak róla. A nemzetközi versenyre öt kontinensről érkeztek újságírók, borítészek, buyerek, borászok, MW-ok; a délelőtti kóstoló etapot éjszakába nyúló borozások, pincelátogatások és vacsorák színesítették – le a kalappal a szervezők előtt, kihozták a rendelkezésre álló minimum időből a maximumot. De ezekről később, kanyarodjunk vissza, amely miatt nekiálltam ennek a mostani bejegyzésnek.
Miközben sokan irigykedve nézik, mit is csinálunk mi munka címén (igen, az irigység is egy bosszantó magyar tulajdonság, amelyről szintén tudnék bekezdéseket írni), egy kicsit nem árt bekukkantani a kulisszák mögé. Túl a nyílvánvaló élvezeti faktoron, túl a nap végére mindenkit elérő holtfáradtsági státuszon, csoda dolgoknak is tanúi lehetünk időnként, ha nyitott szemmel tekintünk a világra. A Quinta da Folgorosa borászatnál időzve borommal együtt letelepedtem egy kényelmes kerti székbe, engedve a pillanatnyi magány csábításának, amely nem tartott sokáig: rövidesen követett két borbíra társam is. Leültek mellém, és beszélgetésbe elegyedtek. Nyakukban névtábla, országzászlókkal, így könnyítve az ismerkedést. A padon Kína találkozott egy Ukrajna zászlót magára tűzött belorusszal. És miröl beszélgettek? Borokról, a párizsi életről, kedvenc helyekről, mivel mindketten éltek ott egy ideig. Túl a sorscsapásokon, a béke szigetén két nő, megfeledkezve a körülöttünk zajló elképzelhetetlen valóságról, akik számára más jelenti a kapcsolódási pontot, mint a globális katasztrófák.
Ne ítélkezzünk!
Később Veronika (a belorusz fél, nem a kínai) magától mesélte el nekem, hogy még soha nem indult ennyire nehéz szívvel egyetlen bortúrára sem. Egy órával indulás előtt pakolt össze néhány ruhát annak reményében, hogy pár pillanatra maga mögött hagyhatja a hírek folyamatos görgetését. Portóban lakik, öt éve, azt mondja, ez a nyolcadik ország, ahol próbál beilleszkedni, de valószínűleg itt marad is. Még soha senki nem volt ennyire befogadó vele szemben, mint a portugálok – más országokban ha megtudták a származását, többségében diszkrimináció fogadta. Az ukrán zászlóval a Kijevben ragadt orosz-ukrán borszövetséget képviselte, jelképesen, a szervezők kérdezték meg tőle, nem bánná-e.
“Ukrán és orosz ismerőseim is érintettek ebben a háborúban, de a családom is. A szüleim orvosok, így is alig keresnek valamit a nyugati emberhez képest. De a legtöbb embernek még ennyi sem jut, békében is rossz körülmények közt élnek, nem hogy most. Az alkoholfogyasztást betiltották, akiket képviselek, munka nélkül maradtak. Elképzelhetetlen, hogy most miből élnek, vagy hogy mi lesz velük; csak azért mert egy őrült diktátor a háború mellett döntött. Kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk felettük, hogy döntést hozzunk, melyik fél mit érdemel?! Tanácstalan vagyok, hogy mitévő legyek, hogy hogyan fogadjam ezt a szituációt. Erre, ami most történik a világban, nem készített fel bennünket senki.
Rengeteget költöttem a tanulmányaimra, arra, hogy itt lehessek. Mégis, sokan, ha meghallják, hogy migráns vagyok, megörülnek nekem, hogy jajj de jó, mehetek dolgozni a szőlőbe! Három mesterdiplomám van, tanultam Bordeaux-ban, talán van jogom ahhoz, hogy eldöntsem, mivel szeretnék foglalkozni. Miért ítélkeznek és diszkrimálnak az emberek pusztán a származás miatt?!”
