Az idei nyaralás sem múlt el pincelátogatás nélkül: ezúttal a Brancaia került a látómezőbe, amiről már csak azért is érdemes tudni, mert itthon is kaphatóak a boraik.
És pont ez volt az egyik ok, amiért a legutóbbi toszkán látogatás során kimaradtak a sorból: itthon is elérhetőek. A másik pedig a sok Reddites kommentelő, akik szerint ez az egész túl van hájpolva, és nincs ott semmi látnivaló. Érthető módon némileg szkeptikusan ütöttem be a navigációba a címet, de a küszöböt átlépve ez az érzés azért elég gyorsan illant el.
Brancaia
A birtok elnevezése, a Brancaia magát a dűlőt jelenti: 10 perc fehérporos földút kacskaringózik a központ felé. Semmi kétség, a hatalmas erdősáv, majd az ezt felváltó szőlő mind a borászathoz tartozik. Bent modern kóstolótér, a legtöbb top toszkán pincészettől eltérően itt nem kérnek előzetes bejelentkezést – anélkül is kapunk asztalt. Miután kiválasztottuk a borsort – bármelyik alap sor tetszőlegesen kiegészíthető a pincészet top boraival – , már érkeznek is az asztalra a poharak. Riedel kóstolópohár, ami mindig jót és azt ígéri, hogy a tulajdonosnak nagyon nem mindegy, milyen élményt kap a vendég. Nem sznoboskodás, ezekből a poharakból tényleg szebben csúszik a bor, mint a szedettvedett fesztiválosokból, érdemes beruházni egy készletre, vagy legalább két darabra. Árban nem is teljesen horror, bár nyilván mélyebbre kell a zsebbe nyúlni, mint amennyit az ember szívesen kiad egy ilyen törékeny holmiért. Ez utóbbi tulajdonságot a Riedel egyébként mostanában olyannyira igyekszik cáfolni, hogy a legutóbbi reklámjukban a tulajdonos, Max, borospoharakkal szörfözik… na de vissza a Brancaiához.
A Brancaia a Chianti Classico egyik legismertebb modern pincészete, amely az 1980-as évektől kezdve a toszkán minőségi forradalom egyik fontos szereplője. A birtokot 1981-ben vásárolta meg a svájci Widmer család, és már az első évtizedben nemzetközi elismerést szerzett: az 1983-as Chianti Classico boruk 1986-ban egy rangos vakteszten győzött, ami megalapozta a pince hírnevét.
A birtok fő területei Castellina in Chianti, Radda in Chianti és Grosseto (Maremma) környékén találhatók. A Brancaia filozófiájának középpontjában a precíz termőhelyválasztás, a fenntartható/organikus művelés és a sangiovese karakterének megmutatása áll.
A pince legismertebb bora az Il Blu, amely a „Super Tuscan” mozgalom egyik klasszikus képviselője lett. Az első évjárat 1988-ban készült, és mivel nem felelt meg a Chianti Classico szabályainak, eredetileg csak asztali borként (Vino da Tavola) kerülhetett forgalomba.
A mi pincérünk egy fiatal, szőke, az amerikai angoljából ítélve külföldi srác – Toszkánában nem nehéz belebotlani ameriakaiakba a vendéglátásban – ; elsőre némileg meglepőnek tűnő módon minden kérdésre tudja a választ. Meg is állapítom magamban, milyen profi szakemberrel van dolgunk, de a kóstoló végére kiderül azért, hogy ő itt az alapító svájci tulajdonos unokája, aki kereskedelemmel és vendéglátással foglalkozik a pincészetnél. Az öt tételes sor után még meghív bennünket a ház csúcsborára, a szupertoszkán kategóriába eső Blu elnevezésű tételre: valóban szép bor, de haza végül két palack Gran Selezionét hozunk.
Chianti Classico Gran Selezione 2021
A toszkán borok szerelmesei számára az első vörösbor, amit megismernek, a chianti. A helyzet itt is ugyanaz mint a világban sok helyen máshol: egy bor népszerűsége óhatatlanul magával hozza, hogy újabb és újabb termőterületeket vonjanak be a termelésbe – ami azt is jelenti, hogy ez az eredeti termőhelytől eltérően gyengébb minőségű is lehet, hiszen nem véletlenül nem került be első körben az eredetvédelem alá. Itt is ez történt: a borvidék reputációját a Chianti Classicoban megtermelt borok hozták meg, a turisták pénze viszont legtöbbször a sima chianti borokban végzik. Nincs ezzel semmi baj, de a magasabb minőséget a Classico boraiban érdemes keresni.
A Chianti és a Chianti Classico alapját is a sangiovese szőlőfajta adja, mellé a helyi fajtákon kívül nemzetköziek is házasíthatóak – tapasztalatom alapján sokan teszik populárisabbá borukat merlot-val, amely ad egyfajta jól fogyaszthatóságot, puha tanninokat, gyümölcsösséget, kerekséget a tételnek. A Gran Selezione kategórián belül ez már nem megengedett: itt csak helyi szőlőfajták házasíthatóak, vagy dönthet úgyis a borász, hogy 100% sangiovesét zár palackba, mint tette például a Brancaia ezzel a nevezett tétellel.

A fajtaválasztékon túl a Gran Selezione boroknak céljuk az is, hogy egy-egy dűlőt, vagy szűkebb termőhelyet reprezentáljon a bor – hasonlóan Burgundiához, Piemonthoz – , ezért a termőhely feltüntetése is egy-két éve már kötelező elem. Szigorú érlelési előírások teszik még komolyabbá ezeket a vörösöket, de ami szerintem igazán lényeges még a szabályok között az az, hogy ezek a borok kizárólag saját szőlőből készíthetőek el.
Arányaiban nagyjából úgy kell elképzelni a leírtakat, hogy a Chianti Classico bortermelése 1/3 része a sima Chiantinak, a Gran Selezione pedig csupán 5% a Chianti Classicón belül.
A 2021-es év nemcsak itthon, hanem Toszkánában is kiemelkedő volt, ez, a fentieket is figyelembe véve egy elég komoly, és hosszú érlelési potenciállal bíró tételt adott: komoly, elegáns, határozott vonalvezetésű, sokrétegű lett ez a Brancaia Gran Selezione, amely garantáltan megörvendezteti fogyasztóját. Akár Brunello di Montalcinók helyett is érdemes választani.
Amikor kint kóstoltuk, még elérhető volt itthon is a Gran Selezione, most valamiért lekerült a polcokról. Érdemes résen lenni, például itt is kaphatóak.




1 Comment
Comments are closed.