Májusban egy többnapos sajtóúton vettem részt Horvátországban, ahol bejártuk Isztriát, ott ragadtunk Krk-szigeten, majd lecsorogtunk egészen Dalmáciáig, hogy végigkóstoljuk mindazon borokat, amelyek meghatározzák a horvát tengerpartot.
Ennek a túrának az utolsó állomása volt a Šibenik felett, már Dalmáciához tartozó Baraka Winery – ahol, nem szépítem, ekkorra a csapatból legtöbben már valószínűleg a hazafelé utat tervezgették: telitődtek új élményekkel, rengeteg információval és az sem segített, hogy a borászatnál a borkóstoló körül nagy volt a fejetlenség, miközben odakint végeláthatatlanul ömlött az eső. A kóstolón a vezető szerepet senki nem vállalta magára, engem pedig bántott, hogy itt vagyunk egy pazar helyszínen, van egy óránk, és valamiért nem a Baraka borait kóstoljuk, hanem több más, kisebb pincészet tételei kerülnek egymás után a poharakba, felvezető szöveg nélkül. Az egész olyan volt, mint egy néma kóstolás, leszámítva, hogy itt tényleg senki nem bírt magával.
Szóval, kaotikus volt az egész, és akkor döntöttem el, hogy erre a helyre egyszer még visszatérek, mert szerintem sokkal több van benne, mint amit sikerült megtudnunk a sajtóúton.
Vonzott egyrészről a borászat, mert mindig megkapónak találom, ha egy pince magát butikborászatként aposztrofálja: azt súgja, hogy mi itt 4 hektáron termelünk olyan minőséget, amely eltartja az egész családot, és amelyre az eljövendő generáció egzisztenciáját is fel merjük tenni; ergó, itt akár egészen fantasztikus dolgokra is bukkanhatsz. Persze, nem minden butikborászat jó, de abban, hogy a Barakával érdemes egy (vagyis esetemben egy újabb) próbát tenni, a zágrábi Michelin-csillagos étterem sommelier-je is megerősített. Szóval, ez volt a második ok arra, hogy az említett sajtóút után egy hónappal, ismét a Baraka ajtaja előtt találjam magam – ezúttal teljesen más körülmények között.
Odakint tomboló hőség, pont olyan, amilyen errefelé általában nyáron napközben lenni szokott. Az előzetes bejelentkezés ezúttal is elmaradt, azonban a két ügyeletes “felszolgáló” ebből nem csinál problémát: nyitva vannak, borok is vannak, lehet kóstolni. Beállok a légkondi alá, hogy kicsit hűtsem magam, mire a srác (nagyon sajnálom, hogy nem tudom, hogy hívják, maradjon csak a srác) rám néz, majd mosolyogva int, hogy kövessem, és bemegyünk a pincébe, ahol még hűvösebb van. Mondja, hogy tulajdonképpen nem is miattam jöttünk, hanem miatta, mert neki is melege van. Nevetünk. A mosolya mögött gyanakvó tekintet: mintha ismerne valahonnan, és fél óra múlva már tudja pontosan, hogy találkoztunk korábban, sőt, arra is emlékszik, hol ültem legutoljára. A pince persze patika tisztaságú, biztosan felmossák napjában háromszor, a hordókon nemhogy penész nincs, de ráloccsant borfolt sem, a hűs térben pedig két beton tojás erősít meg abban, hogy itt bizony nem veszik félvállról a borászkodást. Olyan az egész környezet, hogy az ember több mint bizakodva ül le a pohár mellé, fejben azzal a szilárd elhatározással, hogy legalább egy borért itt mindenképpen rajongani fog. Ez egyébként itt most elég könnyen megy, inkább azt az “egyet” választom ki nehezen.
A kóstolóterem sem marad el a pincétől: modern, és ízléses, de abszolút nem hivalkodó, nincs ami elvonja a figyelmet; az ablakból kitekintve pedig alattunk kókadozik a 40 fokos melegtől a zöld szőlőtenger. És érkezik elsőként a debit, majd a maraština, rozé, syrah, babić, elméletileg öt bort kóstolunk, de közben újabb és újabb, a kóstolósorban nem szereplő tételek kerülnek a pohárba, van olyan, amelyik Coravinos nyitással jön (BDX blend), miközben beszélgetünk. A borászatról, az ültetvényekről, a filoxéráról, az erre a tájra jellemző kisparcellás megoldásokról (erről még írok egy másik bejegyzésben, ígérem). A sráchoz becsatlakozik kolléganője, Valentyna is, kicsit őket is megismerem, értékelik, hogy értékelem a borokat, én meg magamban értékelem, hogy egy szimpla borkóstolót ilyen egyszerre felkészült, alázatos és kis humort sem nélkülöző emberek tartanak, akiken látszik, hogy szeretik, amit csinálnak. Állítólag, a fogyó horvát népesség miatt egyre nehezebb munkaerőt találni, nem is tudom, Filip Baraka tulajdonos-borász vajon hol lelte ezt a kettőt, de az biztos, hogy a borokon túl, miattuk is lesz teljes az élmény.
“Ma is ugyanazt a filozófiát valljuk, mint a régiek, hogy a bor arra való, hogy megosszuk szeretteinkkel és a barátainkkal. Ha pedig valaki a mi borunkat választja, akkor tagja lesz a kibővített családunknak.”
1 Comment