Itt a tavasz, irány Isztria! Korai indulással, késői érkezéssel akár egy hétvégébe is bele lehet szuszakolni egy kirándulást a félszigetre. 48 óra, három ország, még több kultúra és persze, az isztriai tavaszt idéző fehér, a malvazija, amivel nem lehet betelni! És, ilyenkor még nyaralók sincsenek…
Szerencsés embernek tartom magam, mégha néha az érzések más irányba is terelgetnének, akkor is tudom, hogy így van. Kamaszkori ifjúságom a kilencvenes évek gondtalan napjaiban teltek, utazni már tudtunk, könyveknek köszönhetően pedig sokszor egészen távoli vidékekre is. Azt hiszem, ma sem ismerek több országot, mint amit gyerekkoromban bejártam, képzeletben.
Valamiért nekem Olaszország lett az örök favorit, pedig akkor még ez egyáltalán nem volt olyan divat, mint most. Habár a mirelit pizzát már ismertük, és kentük bőszen a Globus pizzakrémet a készen vásárolt tésztára. Finom volt, noha aligha volt bármi köze is az igazi nápolyi pizzához.
Egyszer, talán karácsonyra kaphattam egy képes albumot Rómáról, amit rongyossá lapozgattam. Próbáltam elképzelni az addig tőlem teljesen távol eső életet, és arról álmodoztam, hogy egyszer majd én is Olaszországban élek. Talán, ha van egy üveggömböm, és meglátom benne a jövőt, el se hiszem, hogy az álmok néha tényleg valóra válhatnak…
De, azt se hittem volna sosem, hogy mostanra Olaszországba eljutni annyira könnyű lesz, mint Budapesten felülni mondjuk a 4-es-6-osra.
Isztria: ahol a kultúrák összecsókolóznak
Egyszer azt hallottam, hogy Szlovénia mindent tud – pontosítanék: Isztria mindent tud. És mennyire tudatlan az, aki csak tengerparti üdülőhelyet lát benne! Ráadásul, a horvátok 2023-as schengeni csatlakozásával megszűntek a határok, és a félsziget a világ egy önálló szigetévé nőtte ki magát. Bár, talán mindig is az volt…
Tartozott ide is, oda is, ma pedig minden kultúra nyomát magán őrzi: az Osztrák-Magyar Monarchiáét ugyanúgy, mint a velencei uralmat, miközben a szél szláv dallamok ritmusát hozza magával. Szeretem az ilyen sokszínű keveredéseket, amely kicsit olyan, mint a Darwin-féle evolúció: a következő generáció mindig a legjobbat hozza magával, azt, amely a leginkább szolgálja a fennmaradást. Itt egyszerre van jelen a mediterrán világ nyugalma és olaszos temperamentuma, vegyes ízelítőt kapunk az olaszok, németek és szlávok gasztronómiájából.
Az apróbb üdülőtelepüléseken magunkba szívhatjuk a szláv virtust, a méltóságteljes nagyobb fürdővárosokban pedig a még mindig meg-megcsillanó arisztrokráciát.
Pattanjunk autóba, szeljük vígan a zegzugos utakat, vezessenek bennünket az örökzöld tuják és olivafák az évszázados kőházakkal teli falvak szemtől eldugott birodalmába!
Kevés romantikusabb dolgot tudok elképzelni annál, mint amikor egy ilyen szellemfalu, amelyre csak úgy céltalanul bolyongva útközben rábukkanunk, néhány pillanatra (órára) csak a miénk. Ilyenkor megelevenik előttem, hogy kik lakhatnak itt, elképzelem milyen életük lehet ilyen káprázatos kilátás mellett. Vajon, ismerik ők a mi nagyvárosi gondjainkat?!
Más a levegő érintése, másként susognak a fák, és csak hozzánk beszél a természet. Egy apró csodákkal teli világ.
Ahol már a taljánok az urak
Persze, dönthetünk úgyis, hogy más irányba indulunk el, és néhány kanyar után feltárul a mindig ráérős Olaszország. Bár térképforma szerint Trieszt nem Isztria része, de szerintem csak azért nem, mert ennek a mesehelynek is egyszer vége kell, hogy valahogy legyen. És ha már egyszer vége van, miért ne végződjön egy ilyen szép tengerparti kacskaringós úton búcsúzó várossal?! Közelebb van Budapesthez, mint Prága, nem kell egy nap se, hogy elérjük… „Csak kiugrunk hétvégére!” – mondjuk, és este már olaszhonban hajthatjuk fejünket álomra.
Az út, ami malvazijával van kikövezve
Bár a térképrajzolók ilyen durván elválasztották, a szőlő szerelmesei azért nem húznak határvonalat. Három ország vallja magáénak a bársonyos vörösborokat adó teránt/refoškot/refoscót, és legalább ketten keltik évjáratról évjáratra életre a tavaszt elhozó malvaziját. Ezekben a szőlőfajtákban az az igazán gyönyörű, hogy nemcsak aszerint mutatják teljesen más arcukat, hogy ki nyúl hozzá, hanem aszerint is, hogy hol telepítették el a bort adó tőkét…
A bor milyenségét sok minden befolyásolja. Ezoterikus megközelítések szerint még a hold állása is, ezt nem tudhatom, de az bizonyos, hogy a talaj, amibe kerül a szőlő, nagyon is hatással van rá. A malvazija eszerint lehet gyümölcsös, könnyedebb stílusnak jobban megfelelő; vagy lehet szikár, ásványos, érlelt szépség. Ha a készítője úgy akarja, végezheti narancsborként: a variációk száma olybá tűnik, hogy végtelen!
Meleg, napsütötte borvidéki helyeken mindig érdemes felfelé tekinteni: ha domborulatok vesznek bennünket körül, akkor pedig érdemes kipróbálni a hegy levét! A magasság, az állandó széljárás nagyszerűen segíti, hogy a szőlő elveszítse a napsütésnek köszönhető főttes, dzsemes karakterét (amelyet én nem kedvelek, bár tudom, hogy sokan igen), és ehelyett kidomborítson valami egészen újszerű dolgot.
A malvazija esetében például jó ötlet Motovun városa felé venni az irányt (egyébként Motovunt bortól függetlenül is egyszer látni kell): hiszem, hogy a környék legelegánsabb borai innen jönnek le – és ez esetben ez szó szerint is értendő. Több pincészet is jeleskedik a környéken, állandó nyitva tartás mellett is érdemes betérni hozzájuk.
Vagy, lehet azt is, hogy a város egyik teraszos éttermében leülünk, kérünk valamilyen szarvasgombás falatot, mellé egy pohár malvaziját, és csak hagyjuk, hogy átjárjon az a jóleső érzés: visszatértünk a Paradicsomba.
1 Comment