Horvátország legfinomabbnak ítélt kecskesajtjait – amelyeket még Gordon Ramsay sem hagyott ki, amikor itt járt – persze nem ilyen helyen képzeli el az ember. Hosszú út vezet a parkolóig, egyre fogynak a táblák, és a végén már csak reménykedünk, hogy a ligetes-erdős helyen jó helyen járunk, miközben körülöttünk vélhetően a helyi maffia szakadt tagjai nyitogatják a német rendszámú fekete BMW csomagtartóját. A ház, amelyben a Kumparicka sajtjait árulják, egyben a készítők családi háza, fogadótér, ahol a szabadban kapirgáló tyúkok között és szelíd óriás abruzzói juhászkutyák társaságában lehet megkóstolni a díjnyertes sajtokat; s természetesen a kecskék is valahol itt bóklásznak.
Szóval a kezdet valahogy kevésbé meseszerű, mint ahogy az a fejemben kirajzolódott, de ha már itt vagyunk, és végre előkerült valaki, aki foglalkozik velünk (a maffia pedig úgy tűnik, hogy odébb állni készül); így hát kóstolunk. Fiataloktól az érettebb sajtokig mindent, és közben a fiatal hölgy mesél mindenről, hogy hogy befolyásolja a sajtkészítést a levegő páratartalma, az, hogy éppen milyen növény terem vadon, amiből belakmároznak a kecskék, és hogy mennyire szomorú, hogy noha Isztria szimbolikus állata ez a kedves kis patás, mára alig maradt belőlük. Profinak tűnik, pedig maga a vállalkozás nem rendelkezik tekintélyes múlttal: az apja egy ljubljanai ingatlanos volt, aki tudomást szerzett arról, hogy eladó itt egy 200 hektárnyi (!!) egybefüggő terület, persze jó áron. Úgyhogy megvették, és ha volt is némi elképzelésük arról, hogy mit szeretnének 200 hektárnyi földdel kezdeni, hát az kudarcba fulladt. És akkor lehet is tovább képzelni, hogy mi történt: ekkora területre ugye kell a munkaerő, ekkor érkeztek meg a karbantartásra szakosodott kecskék – és a többi már történelem.
A sajtok finomak, a környezet idillikusan hippi, a kutyák nem ülnek nyálcsorgatva az ölünkbe, a házigazdák kedvessége pedig kezdi elfeledtetni az érkezéskori zord körülményeket, és újra eszembe jutattja, milyen jó, hogy annak idején mégsem vágtam bele kecsketenyésztésbe.
[ngg src=”galleries” ids=”6″ display=”basic_thumbnail” thumbnail_crop=”0″]
Végül továbbállunk, ismét szerpentinezünk hazafelé, ahol a dombtetőn már Mama Maria vár bennünket a vacsorával, és akkor hopp, egy útmutató tábla egy gyanúsan keskeny nyomtávú mellékút irányába, hirdeti, hogy több borászat is található arrafelé. Ha már így alakult, hát gondoljuk, egy kis kitérő belefér, és néhány perc után a bámészkodók elől rejtett zsákfaluba érkezünk, ahol lenyűgöző szőlőterület, és modern, többségében borászatoknak otthont adó épületek fogadják az embert. Vižinadának hívják ezt a csodahelyet, ahol egy pár hónapos kiskutya ül az egyik pincészet előtt, és ugrálja körbe az autót, ahogy elhaladunk előtte – nem lehet nem bemenni.
Az Arman pincészetnél járunk, amihez pazar kilátással rendelkező terasz, impozáns kóstolótér tartozik, valamint egy hölgy, aki dacára annak, hogy ismét záróra után érkezünk, kedvesen fogad és magyaráz a borokról. Közben bámészkodok a szelíd lankájú völgybe, a nap egyre alacsonyabb, és elképzelem, hogy itt is el lehet tölteni egy napot is, egyik pincészetről a másikra járva, csoda egy hely ez is, pedig jóformán a térkép sem jelöli, csak az a szerény kis tábla az útmentén. És persze elképzelek mást is, hogy milyen jó lenne, ha Tokajban járva is valahogyan így néznének ki a borászatok, és ennyire nyitott ajtóval várnák a vendégeket és ebben a pillanatban tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a fasorban sem vagyunk a déli szomszédainkhoz képest.
[ngg src=”galleries” ids=”7″ display=”basic_thumbnail” thumbnail_crop=”0″]
