Bevallom, a máltai kirándulás gondolatának megfogalmazódása nem amiatt alakult így, mert hogy okvetlen meg szeretnénk kóstolni a kis sziget világra szóló nagy borait, helyette sokkal inkább az itthon korán beköszönő szeptemberi hideg szolgálta a motivációt. De ha már egy Szicíliához ennyire közel fekvő kis szigetre igyekszik az ember, akkor jogosan gyanakszik rá, hogy itt talán folyik valamiféle szőlőtermesztés is, majd amikor beírja a Google keresőbe a kulcsszavakat és egyből a Michelin Guide online oldalának ajánlója ugrik ki, akkor széles mosollyal az arcán fordul át kezdeti gyanakvása simogató bizonyosságba.
Szépséges és sok esetben dicsőítő írás, hogy ilyen szuper borok vannak, meg olyan fantasztikus helyi forróságtűrő fajták, így egészen belejövök a Google keresőjének használatába és egyessével ütöm be az egekig magasztalt pincészetek neveit, hogy kiderítsem, ki hogyan tart nyitva.
Málta borairól, és hogy mióta létezik itt szőlőtermesztés itt írtam.
Nos, két dolgot tapasztalok: azt, hogy az állandó nyitva tartás nem ismeretlen fogalom, és hogy a hétvégi turizmust nem preferálják. Az egyik bejelentkezés alapján működik, megpróbálom, válasz nem jön (nem gond, itthon szocializálódtam, ahol a Hungarikumra váró bejegyzéseink listáján a nemválaszolás a következő, amit felvesz majd a bizottság), illetve jön 5 nap múlva, amikor már itthon kenegetjük hirtelen jött őszi barnaságunkat. Sebaj, próbálok helyet foglalni a szintén Michelin Guide által javasolt valettai Trabuxu borbárba szombat estére, amely a világszínvonalú kalauz ígérete szerint átfogó képet tud majd nyújtani a máltai borokról. Ugyan a neten is fellelhető borlapon Chilétől elkezdve Dél-Afrikán és Ausztrálián át jellemzően Észak-Olaszországig (szigorúan Toszkánával bezárólag) számos borféleség megtalálható, valamiért mégis bizakodunk abban, hogy itt bizony poharaznak igazi máltai különlegességeket is. Addig is, tekintettel arra, hogy a Michelin Guide cikke szerint itt pezsgő pezsgőtermelés folyik, gondoljuk, hogy a vendéglátóhelyeken, kávé mellé próbáljuk ezeket a helyi különlegességeket is beszerezni – hiszen, itthon is, minden magára valamit is adó étteremben minimum Törley, de inkább Kreinbacher azért poharazva is a vendégek rendelkezésére áll. Persze ekkor nem gondolunk arra, hogy hozzánk képest is le vannak maradva a máltaiak bortermelésben vagy 20 évvel, és a 2000-es évek elején még mi sem sejtettük, hogy egyszer majd jön egy Kreinbacher és megreformálja mindazt, amit addig a pezsgőzésről gondoltunk.
A gasztronómiai egységek kínálatát mustrálva tehát gyorsan az alábbi következtetésre jut az ember: a sparkling wine kifejezés a nem négy dollárjeles helyeken proseccót takar (vagy ha nagyon habzsi-dőzsiznénk, akkor champagne-t), a négy dollárjeles helyeken cavát (vagy ha nagyon habzsi-dőzsiznénk, akkor champagne-t). Hiába, Málta – legalábbis egyelőre – nem a borimádók mekkája, így a gyors és könnyű megtérülés érdekében igyekszenek az egyszeri nyaralók igényeit kielégíteni, márpedig egy proseccót poharazni akkor is megéri, ha egy héten csak egy ember kér belőle. Nem elhanyagolható tényező azt hiszem az sem, hogy a turisták közel felét britek teszik ki, így a borlapokat – mert az azért van! – mustrálva azt lehet megállapítani, hogy nekik iródott: ők azok, akik ismerik a legnevesebb piemonti és toszkán termelőket, vagy akik előtt a malbec nem valami egzotikus szőlőfajta. A ház borát – ha van –, azért zömmel helyi fajták adják, de orosz rulettet játszik, aki erre alapozza meg a romantikus étkezések kísérőjét. Valószínűleg ezek is a legolcsóbb, tömegtermélesre hajazó máltai borok – azonban én még mindig hiszek a Michelin ajánlásnak, és tovább keresem a szent grált.
1 Comment