Természetesen egy kirándulás – hacsak nem valamilyen muszlim országról van szó – nem lehet teljes borélmények nélkül, így a decemberi pugliai utazás sem múlt el úgy, hogy azért ne fogyjon el néhány pohár negroamaro, primitivo és még valami, de erről egy kicsit később.
Amiért Puglia szerintem csodálatos – túl a decemberi melengető időjáráson, amiről már itt értekeztem – az az, hogy nagyon sokrétű. Legyen szó azokról a turistákról, akik a turistásabb helyeket preferálják (Alberobello), vagy Toszkána imádókról (nekik ott van a barokk Lecce) esetleg az antik romokért lelkesedőkről (Matera, jó-jó, ez Basilicata, de tényleg a határon fekszik, maximum csak a térképészek gondolják ezt másként). El lehet veszni ősfás olívaligetekben, méghozzá szabadon, elég csak jó helyen lekanyarodni az autópályáról. Gasztronómiában tengeri halétkekben is kiemelkedőek, de emellett saját tésztafajtát jegyeznek (ráadásul a kedvencemet, az orecchiettét, amely csilingelő szó hallatán gyorsan indul be a pavlovi reflex), megtalálható itt eredetvédett burrata és, igen, hála a sok tehénkének, nem kell különösebben szorgalmasan keresgélni egy-egy steak house után.
És ha borokról van szó, hát ezen a téren sem okoz csalódást a régió: a negroamaro könnyedségével bárkit képes meghódítani, legyen az illető akármilyen feketeöves fehérbor-rajongó, míg a primitivo bujaságával a vörösborok világával kacérkodókat veszi le a lábáról. A komoly érdeklődők számára pedig olyan meglepetéseket tartogat, mint például San Severo DOC, amely, ha hihetünk egy pugliai szaklapnak, egyre erősebb a pezsgőkben. Itt ugyan nem jártam (egyelőre, én mondtam, hogy Pugliát megismerni nem elég néhány alkalom), úgyhogy személyes tapasztalataimra csupán annyiban hivatkozhatok, hogy a d’Araprí pezsgőjét kóstoltam, és champagne-i élmény fogadott. Nesze neked olcsó prosecco.
A korai sötétedés és a decemberi langyos idő ellenére ritkásabban üzemelő teraszok ezúttal egy borbárba csábítottak bari-i tartózkodásunk alatt és életem egyik legjobb borbár élményét kaptam. Először is a hely, az Enoteca del Centro pazar, a kínálat is: terület szerint északtól délre haladva megtalálhatóak az egyes bortermelő régiók legjelentősebb képviselői, fajták szerint csoportosítva, de nem ám úgy egyessével, hanem többen egykupacban jelentik mondjuk esetenként a barbera imádók mekkáját. A személyzet gyors, udvarias, és nem utolsósorban nagyon ért a borokhoz, olybá tűnik, hogy ami a falon van, azt mind kóstolták is; és most személyes ajánlással nem negroamarót vagy primitivót vesz le nekünk az úr a polcról, hanem egy palack aglianicót, egyes egyedül csak arra kíváncsi, hogy a tanninokkal hogy állunk. Mert hát ez a fajta azért nem veti meg a karcos tanninokat. Miután szívesebben fogyasztunk olyan bort, amelynek az élvezeti értékéből nem von le semmit, hogy minden egyes korty összehúzza az ember arcán a bőrt, így a 2017-esra szavazunk, ebből:
És az élmény minden képzeletet felülmúl. Ahogy szellőzik, úgy nyílik, és a bor simán hadrendbe állítható bármely északolasz DOCG termék mellett, biztosan nem sereghajtóként végzi majd.
A bor mellett van még egy dolog, amelyet kiemelnék, az pedig a pugliai borkultúra. Rövid kirándulásunk borállomásain kivétel nélkül fiatalok is boldogan összegyűltek, itták a helyben szűrt szőlőlevet, ráadásul esetenként szakavatott borítészeket megszégyenítő magabiztossággal lavíroztak a különböző címkék között. Habár, és ez is itt történt az Enoteca del Centróban: az egyik asztalnál egy fiatal házaspár kicsi babával az ölben fogyasztott el jóízűen egy palack pezsgőt, míg a helyükre érkező család magával hozta 16 év körüli lányát is. Talán nem is csoda, hogy felnőve ők is így akarnak majd élni, mint a szüleik, és nem Netflix előtt sorozatokat “darálva”.
1 Comment