Úgy alakult, hogy mivel a Nebbiolo Prima rendezvény csak megérkezésem után másnap este vette kezdetét, hirtelen rám szakadt röpke 24 óra. Némi hezitálás után, hogy ezt az ajándék időt hol is ildomosabb eltölteni: Albában vagy Torinóban, én az előbbi mellett döntöttem. Mondván, itt leszek öt napot, egész nap borkóstolón vagy pincében fogok kuksolni, nehogy már hazamenjek úgy, hogy nem is láttam a várost?! Nos, Albát végül megnéztem. Úgy napi háromszor legalább.
Alba ugyanis annyira pöttöm, hogy jóformán egy darab hosszabb (öt perc bámészkodós sétálós tempóban) bevásárló utcája van a történelmi városrészben, amely, mire az ember izgalomba jönne, hogy milyen szép kisvárossal van dolga, egy katedrálissal végződő térrel véget is ér. A szálloda recepciósa is rém zavarban van, amikor az ötödik napon, a reptéri transzferemet várva megkérdezem, mi az, amit az elkövetkező órákban okvetlen látnom kell, és még nem láttam – mint kiderül, nincs ilyen. Úgyhogy sétálok tovább lankadatlanul, addig, hogy kisétálok Albából és visszanézek a városkára. Aham, hát azért nem teljesen így képzeljük el mi itthon a dolce vitát, ilyen csendesen, és ilyen kicsinek. Rettenetesen erőlködök, hogy szeressem az elém táruló látványt.
Az elmúlt napokban, hála a kiváló szervezésnek, minden vacsorán más és más borászat életébe láthattam bele. Az történt ugyanis, hogy harmadmagammal kaptunk esténként három borászt, kvázi sorsolás útján, akik emelték a vacsora fényét. Első este egy márki, egy fiatal, a húszas évei elején járó csupatűz lány, és egy velem nagyjából egyidős (+/- 5 év) hölgy társaságában töltöttem el az estét. A márki, aki ténylegesen egy kastélyban lakik nagyzolva mutogatja, hogy a medencéjéből odalát a huszonéves lány nappalijába (kis túlzással). Majd, fél 12 tájékán közli, hogy neki mennie kell, mert hamarosan nagypapa lesz, és elindult Milánóba. Ott maradunk mi, csajok; és nézem ezeket az embereket, akik Alba mellett ülnek az arany tojást tojó tyúkon, vagyis a földjükön. Amely többet ér, mint amit ember felfogni képes: ahhoz, hogy az ember itt új területet vásároljon, minimum arab sejknek kell lennie. Két szerény hölgy, hatalmas elszántsággal, és azzal a természetességgel, hogy ez az ő útjuk, és ez így nagyon rendben van. Nem régóta készítenek borokat, eddig eladták a szőlőt; ki a szülei, ki a férje révén került a borászat közelékébe. Vidámak, boldogok, teszik, amit az élet nyújt, és ugyan lassan éjfélt üt az óra, nem ők azok, akik sietnek, csak mi számoljuk, hány óránk is maradt a felkelésig.
A másnap talán még érdekesebb, ugyanis ezúttal két férfiember mellé maga az albai Consorzio elnökasszonya az asztaltársunk. Olyan típus, akivel az ember nem szívesen packázik, pedáns, mint valami vénkisasszony (nem az), szigorú arckifejezése nem könnyen csap át mosolyba, de belül csupa szív ember és abban is biztos vagyok, hogy minden szava őszinte. És ő is elmondja a történetét, ahogyan már gyerekkora óta a borok világa vonzotta, mégis, szülei más életpályára szánták. Végül megkapta a földet, és maga húzta fel a borászatot, időközben családot alapított, és mostanra felnőtt gyermekének egy valamit szeretne örökségül hagyni: hogy tegye, amit jónak lát. És hogy ki viszi tovább a pincét? Fogalma sincs. Talán egy unokahúg, aki öt éve már, hogy hetente megígéri, hogy jövő héten benéz és besegít a munkába.
Nézem felülről Albát, a tornyait, és arra gondolok, milyenek lehetnek itt a mindennapok. Mindenki nagyon kedves és udvarias, mindenki kiválóan beszél angolul, és mindenkin látszik a jólét. Ne feledjük, Olaszország leggazdagabb régiójáról, vagy mondjuk úgy, egyik leggazdagabb városáról beszélünk! Amikor nincs bor, van szarvasgomba. Amikor nincs szarvasgamba, van fassona marha. Amikor az sincs, ott van a csokigyár, a Ferrero, ami nem is annyira gyár, mint inkább Alba egy kerülete. Ezt a gazdagságot viszont nem adják ingyen, cserébe kőkeményen dolgozni kell, akkor is, ha kitaposott utat jár az ember, és akkor is, ha a saját álmait követi. Talán ez itt a lábam előtt egy jóléti társadalom. Ennek viszont köze sincs ahhoz, amit mi itthon a dolce vitáról gondolunk. Attól még nem biztos, hogy rosszabb, de hogy irigyelni nem kell, az bizonyos. Mert ezt mi magunk is meg tudjuk teremteni. Magunknak.
Nézem Albát, meg az órám, még van két órám. Nézem Albát, és azt hiszem, már értem is. Amikor nem indultam el Torinóba, ezt akartam, hogy lássam.
Érdekel, hogy kerültem ide? Olvasd el ezt is!
