Skip to content Skip to sidebar Skip to footer

Piemonte #2 – Diplomás kutyákkal a szarvasgomba nyomában

Szégyen-nem szégyen, én még sosem jártam Észak-Olaszországban mindezidáig. Nem, Velencében sem. Ismerem viszont a déli részt, Campania régiót úgy mint a tenyeremet, tudom, hova érdemes ott elindulni a legjobb mozzarelláért, vagy hogy a hírével ellentétben pizza nem terem arrafelé minden sarkon, de ha terem, akkor sem fűtik fel a kemencéket este 6 előtt, sőt, tulajdonképpen meleg ételhez sem igen jut az ember eddig az időpontig, így nem árt, ha reggelire mindent magába szuszakol, amit talál a fridzsiderben. Ismerem a déli ember mentalitását, vagy hogy mivel és hogyan töltik a hétköznapjaikat, milyen is a filmekből ismert nagy olasz vasárnapi családi ebéd. Észak azonban teljesen más.

Hűvös északi szél

Az első, ami rögtön feltűnik, hogy itt valószínűleg születéskor mindenkit azonnal beoltottak türelemmel, senki sem siet, ha belehallgatózunk a levegőbe, hiányzik az elengedhetetlen monoton olasz zaj, a folyamatos tülkölés. Ki tudja, talán errefelé még a jobb kéz szabályt is tanítják az autósiskolában. Délhez, Szicíliához viszonyítva pedig mindenképpen halkabbak a terek, az emberek nem kiabálnak át a szomszéd utcában lakó rokonnak, kérdvén hogy mégis vajon mit enne legszívesebben vacsorára, aminek aztán boldog-boldogtalan turista is a fültanúja lesz és néma áhítatban ácsingózik a levegőben terjedő meghívóért. De nem is alakulnak át az utcák este egy hatalmas, egybefüggő mulatóhellyé; van valami észrevehetetlen feszültség az éterben, annak ellenére, hogy november közepén már nyitva az egész városközpontot behálózó karácsonyi vásár Astiban.
Három éjszakát töltök itt, és mivel a napközbeni programunk* menüjén egyik borászatlátogatás éri a másikat – viszont velem ellentétben az olaszok nem a koránkelésükről híresek, így akár 10-ig is van időm –, ébredés után egyből belevetem magam a városba. (Kevésbé érzem magam szerencsésnek így, hogy 8 óráig gyakorlatilag tök sötét van még.) Sikerül elcsípnem az egyetlen félig-meddig napos órát, és készítenem pár képet az egyébként bájos kisvárosról. 70 ezren lakják papíron, nem tudom hol találtak itt ennyi embert, valószínűleg az összes környékbeli apró települést is ideszámítják.
Mivel történelemből sosem voltam igazán penge, nem vágom fejből, hogy Olaszország ezen része az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott-e, inkább csak tippelem, hogy nem. (Később persze megnézem, és helyesnek bizonyult a tipp.) Ha ejtőernyőn vakon huppantam volna a belvárosba és megpróbálnám beazonosítani, vajon merre is járunk, minden bizonnyal Isztriát mondok.
Azért ez nem annyira olaszos városkép, ugye?

 

Esik eső karikára

Sosem zavar az eső, már megtanultam alkalmazkodni hozzá, hiszen akármikor is indulok útnak, az időjárás előrejelzés minimum egy apolakipszissel fenyeget – persze a hazatérésem napjára ismét napsütést ígér. Bosszankodás helyett tehát adaptálódom a szituációhoz, bizonyára vicces kedvükben vannak az Égiek. És rajtam kívül mindenki más is így tesz errefelé, sőt, széles jókedvvel köszöntik az oly régóta óhajtott égi áldást, hiszen ez csak egyet jelenthet: jövő héten tele lesz minden fehér szarvasgombával. (Ezt a fajta előrejelzést viszont már keserű szájízzel nyugtázom.) Októbertől december végéig tart a szezon, amit csak frissen jó enni, leginkább sima tésztára, vagy tükörtojásra reszelve; és széles e világon kizárólag a környékbeli erdőkben terem meg ez a fajta ínyencség.
A szarvasgombász kutyáknak a közeli Albában (ami az egész trüffel biznisz központja) még egyetemük is van, a világon ez az első és mindezidáig egyetlen ilyen tanintézmény. Egy-egy jól kitanított diplomás blöki pedig aranyat ér, márcsak azon invesztíció okán is, hogy pudli kora óta szarvasgombával ízesített tejjel táplálják, hogy aztán az emberhez hasonlóan felnőtt korára ezt az anyatejhez hasonló illatot ki tudja szimatolni (a kétlábúaknál ez a korlátlan karácsonyi süteményevészetben éri el a csúcspontját). Szóval sétáltatni szigorúan csak pórázon lehet úgy, hogy az ember le nem veszi róla a tekintetét egy pillanatra sem, hiszen virágzik a szarvasgombász kutyakereskedelem feketepiaca. (= lopják az ebeket)
Amerikában már látható a Netflix műsorán az érzelmesnek kikiáltott Truffle Hunter mozi, a trailer alapján jónak tűnik, hátha jövő őszre hozzánk is elér (vagy legalább ki lehet szagolni online valamerre.).

 

*Piemontba a Consorzio Barbera d’Asti e Vini del Monferrato meghívásából mentem, a kiránduláson velem együtt nyolc újságíró vett részt.

 

Astit a 100 torony városának hívják, mivel rengeteg (120) torony található itt.

 

Leave a comment