ezt pedig úgy kell érteni, hogy a szőlősorok végén egy kapu mögött már Horvátország fekszik, így itt akár az illegális határátkelés is könnyedén végigvihető. Mint mondja Uroš, volt már rá példa, hogy előkerült a kapukulcs: egy hirtelen lezúduló esőnek hála ugyanis megeredt a birtokhoz vezető utat keresztül szelő normál esetben kiszáradt folyó, így muszáj volt kerülőúton visszajutni Koperba. Persze, ha végre mindenki belép a sengeni zónába, szabadon járhat-kelhet, aki akar.
Ahol a ciprusok összeérnek a fákkal, az már Horvátország. A vizet is a horvátoktól kapják. Maga a névadó Brič a legközelebbi horvát település
A borászathoz érve káprázatos kilátás fogad: a 36 hektár egybefüggő, ökológiai szemléletmódban megművelt terület 270 és 350 méterrel a tengerszint felett alkot az erdő közepén két ország között egy önálló kis szigetet, amelyen szőlő és olíva osztozkodik. A borászatot egy híres építész, Boris Podrecca tervezte, azzal a nálunk sem szokatlan megoldással, hogy az épület és a pince legyen a táj része, bele is került a világ 100 legszebb pincészete közé. Mi a teraszon ülünk le – ellátni egészen Velencéig innen –, és kóstoljuk sorban a behűtött borokat – a birtokigazgató Ivan ugyan távol van, azonban mindent előre gondosan összekészített. A borászat tulajdonosa 90 fölött jár, agilis ember, A és B hét szerint él: A héten el akarja adni a birtokot, B héten visszakozik. Nem kérdezem, de gondolom, nincs aki tovább vigye. A borok nem mindenben mutatnak egységes képet, valahol a nagyon jó és a kiváló között ingadoznak, abból, ahogy Uroš mesél róluk, az embernek az a gondolata támad, hogy a nagyon jót készítik a tulajdonos, a kiválóakat pedig Uroš kedvéért.
A nemzetközi repertoár – merlot vagy éppen sárgamuskotály – mellett természetesen pohárba kerülnek a helyi fajták is: malvazija és refošk símogatja az ízlelőbimbókat. Nem véletlen emelem ezeket ki: zseniálisak és mert Uroš makacsul hisz az autochton fajtákban. A malvaziját ráadásul narancsborként is kóstoljuk, egyből a sor elején, mintha jelentéktelen valami lenne, pedig a sor egyik legemlékezetesebb bora. És miközben kóstolunk, Uroš már mondja is a titkot, hogy mitől nem lesz fenolos a bor, majd repülünk is le a pincébe, mert meg kell kóstolni a pezsgőalapot, meg a tavalyi szüret érlelődő tételeit, meg a chardonnay kísérleteket… több száz hordó labirintusában kacskaringózunk, és egyikre sincsen ráírva mit rejt a tartály; Urošt, a mesélőt, a vendéglátót elvesztettük, mert ő itt van otthon, ez az ő birodalma, és precíz borászként térkép nélkül is mindenről tudja, hogy hol kell keresni. A borokban hiba nincs, az ökológiai szemléletmód mellett békésen elférnek az innovációk. Hiszen, emberként sem élünk úgy, mint a középkorban.
Végül Babičiben, a Gostilna Karjolában egy búcsúebéddel fojtjuk le a borokat: kukoricaleves, és prosciutóba tekert sertésszűz vörösboros mártással puliszkával, valamint egy szarvasgombás tejszínes tészta teszi fel a koronát a napra. Mert, ha az ember helyiekkel van, igyekszik azt enni mint ők.
Kilátás az étteremtől. Hihetetlen, hogy Uroš szerint túl turistás lett a hely, én még nem hallottam senkiről se, hogy Babičiban szeretne nyaralni. Talán majd ezután
