Tíz évvel ezelőtt, Dél-Afrikában utaztam először úgy, hogy nem volt megtervezve semmi: volt egy oda repjegyem Cape Townba, majd egy vissza, Port Elizabethből. A két várost 800 km választja el egymástól, és nekünk volt egy bérelt autónk, és két hetünk, hogy eljussunk A-ból, B-be, miközben úgy forgattuk a Coast to Coast kiadványt, mint hitbuzgó gyerekek a Bibliát. Szállást ebből néztünk ki minden nap, és ott aludtunk, ahol nagyjából ért az este, vagy ahol nagyon megtetszett útközben. Azóta vallom, hogy utazni csak így érdemes: egy megbízható útikönyvvel és tervek nélkül, rábízva magunkat a jószerencsére.
A Grožnjanból indított egy napos szerpentinezés is valahogy így zajlik: megyünk, ameddig visz az út, és ahol már nem visz, ott visszafordulunk. Így jutunk el Vodnjanba, mintegy véletlenül keresztezzük, és miután az út keresztül visz a városközponton, már nem lehet nem megállni és körbenézni. Girbegurba, végül úgyis egymásba futó, kőházakkal kirakott utcák, évszázados emlékeket rejtő templomtornyok csábítanak maradásra. Arról, hogy az emberek nemcsak véletlenül juthatnak el ide, tanúskodnak a free olive oil tasting feliratok – és ez azért gyanakvóvá is tesz, hogy biztosan egy olívaliget központban járunk. Csendesen álmos kisváros, ahol egymásba kapaszkodik a gótika, barokk és reneszánsz építészet, a gyöngyszemek közt pedig kifeszített szárítókötélen lágy szellő ringatja a családi ruhatárat. S ismét megkérdőjeleződik az emberben, hogy ez ugyanaz az ország-e, ahol a főváros a tipikus szláv utcaképpel rendelkezik, s ahol a tengerparton egymást érik a kerítés nélküli, félkész bed and breakfast típusú apartmanok, olcsó (és nem kifejezetten jól elkészített) cevapot kínáló éttermek.
[ngg src=”galleries” ids=”4″ display=”basic_thumbnail” thumbnail_crop=”0″]
És ha már így alakul, meglátogatunk mi is egy olívafarmot: a város mellett lévő Chiavalon olivászat is ingyenes kóstolón és gyorstalpalón keresztül vezeti be az ember az isztriai olívaolajok lenyűgöző világába, könnyű a kísértés. Persze, ha nem ilyen spontán kalandorok lennénk, és előre gondolkodnánk, akkor isztriai sonkákkal, pompás sajtokkal rakott bőségtálat is kérhetnénk, de ezt tényleg csak a gondolat töredékéig bánja az ember. Ismét egy olyan hely, amelyet meglátogatva két kérdés nem hagy nyugodni még napokig (hetekig): miért csak a tengerpartra megyünk mindig? Mi miért nem élünk így? A kóstolóval aztán még órákig elvagyunk így is, Pulát ebéd nélkül járjuk körbe, persze, ekkor már van valami sejtésünk arról, hova szeretnénk még elkanyarodni. A térkép szerint ugyanis hazafelé útbaesik a(z állítólag) Horvátország legjobb sajtjait készítő Kumparička kecskefarm.
[ngg src=”galleries” ids=”5″ display=”basic_thumbnail” thumbnail_crop=”0″]
