Montefalco település természetesen azért is lett az itteni borok névadója, mert nagyjából a borvidék központjában fekszik. Magasan uralja a környéket, a téglás házak között is mindig lengedezik egy enyhe szél, tényleg olyan, mintha egy sólyomfészek lenne. Egyébként olyan kicsi, hogy öt perc alatt bőven keresztbe lehet sétálni, de talán a megkerüléséhez is elég. Éttermek, bárok édesgetik magukhoz a turistákat, úgyhogy mindenképpen jól járunk, ha borvidéki kirándulásunkhoz ezt választjuk bázisul.
Tabarrini
Maga a Montefalco borvidék annyira kicsi, hogy vannak olyan borászatok, amelyek Montefalco városából gyalog is megközelíthetőek. És bár az olaszok megenegedőek az iszik és vezet dologgal kapcsolatosan, azért a saját érdekünkben ne keljünk útra feltétlenül autóval, ha nem muszáj: főleg ne, ha Tabarrinihoz készülünk. A bicikli is szóba jöhet(ne) még persze, viszont tekintettel arra, hogy Montefalco magasan van (473m), nem érdemes nyeregbe pattanni, ha idén még nem ültünk biciklin, vagy nincs olyan kondink úgy alapból, mint Valter Attilának.
A megfelelő szüreti időpont megtalálása nem könnyű. Vannak, akik a szőlő érettségéhez kötik, vannak akik savra szüretelnek, vannak akiknek a PH a minden. Giampaolo Tabarrini az első táborhoz tartozik, ami viszont azt eredményezi, hogy a sagrantino esetében bitang magas lesz az alkohol (tekintettel arra, hogy ahogy érik a szőlő, úgy nő a bogyókban a cukor, amiből lesz később az alkohol), értem ezalatt, hogy simán lehet 16-17,5.
A pincében persze mindent elkövet, hogy szép borok kerüljenek ki a nagy alkohol mögül is, de azért ez egy elég más műfaj, mint az itthon megszokott.
Írtam már arról, hogy az umbriai termelők körében sokat vitatott téma az egyediség, és hogy előbb-utóbb a montefalcói boroknak is szeretnének egy olyan komoly dűlőrendszert kialakítani, mint ami mondjuk Piemontban is van – Tabarrini pedig azon kevés termelők közé tartozik, aki nem restelli ráírni a dűlő nevét sem a boraira.
Egy őrült Zseni
Aki esetleg már hallott a pincészetről, tudja, hogy ők számítanak a környéken az etalonnak; maga Giampaolo Tabarrini pedig egy olyan jelenség, amely határokon túl is mémeket szül. Nem tudnám megmondani, hány éves. Abból, hogy a 90-es évek végén vette át a pincészetet úgy 50 körülinek saccolnám – azonban nyomot hagyott rajta az élet. Zseninek lenni alapból nem könnyű hivatás, és ha valaki emellett minden este partykat ad a hatalmas borteraszán, az nem éppen a sima arcbőrhöz vezető ajánlott út. Amit persze némileg tompíthat a sagrantino rezveratrol tartalma: egyes termelők szerint ugyanis bababőrt eredményez.
Egyébként ez a kép is itt készült:
Giampaolo a pincészet körbejárásakor 120%-on pörög, mesél, hihetetlennek hangzik, hogy a modern birtoképületet ő húzta fel. Most éppen azon gondolkodik, hogy a tetején zöldségeket és epret fog termeszteni, hogy a hozzá látogató gyerekek is le tudják magukat kötni, amíg a szülők borokat kóstolnak.
Egy felejthetetlen pincetúra Tabarrininél
Általában nem rajongok a pincetúrákért, mert jóval több az olyan pince, amit bár ne láttam volna… de Tabarrininél ez nem így van. Hatalmas csarnokok, kupolás épületek, helyenként elszórva egy-egy hordó – azt mondja, a nagybátyja minden nap lemossa őket. Minden irányítható egy tabletről, a borászatba bejutni ujjlenyomatolvasóval lehet. Mármint annak, akinek be van táplálva a lenyomata a rendszerbe. Giampaolo pedig mesél, hogy hogy szöszmötölnek a beérkezett szőlővel, ha azt mondaná, hogy egyessével lemossák a bogyókról a viaszt, azt is elhinném neki. A borok árai mindenesetre olyanok, amelyek alapján ez azért el is képzelhető.
Csak ámulok és bámulok, miközben nehéz elvonatkoztatni a helytől és az embertől a borkóstoló során. Nagy alkohol ide vagy oda, ezek a borok azért becsületesen el vannak készítve – rabul mégis inkább a trebbiano spoletino ejt itt.
Antonelli
Ha egyszerűen szeretném körbeírni az Antonelli borászatot, akkor azt mondanám, hogy olyan, mint Tabarrini, csak klasszikus köntösben. Patinás birtok ősfákkal, kanyargó pincerendszerrel, mesebeli kóstolóteremmel, és persze van egy látványterasza is. Tradicionális umbriai borászat, amely 1881 óta van a tulajdonosok birtokában. 90 hektárt művelnek itt (ami umbriai viszonylatban elég nagy), 2009 óta organikusan. Akár meg is szállhatunk náluk vendégként, és hogy ne hiányozzon annyira a városi lét, Antonelliék mindenfélére fel vannak készülve: még főzőleckéket is vehetünk itt.
A jelenlegi tulajdonos Filippo Antonelli lassan 40 éve igazgatja a birtokot, Rómából ingázik egyébként, ahol van a családnak egy másik borbirtoka is.
A Tabarrininél látott dűlők hangsúlyozása az Antonelli birtokon is komoly szerephez jut, ő egyébként már kőzetmintákkal is igyekszik alátámasztani, hogy melyik terület miben különül el a többitől. Alapvetően négy fajtából készít bort: grechetto, trebbiano spoletino, sangiovese és sagrantino alkotják a sort.
Pezsgőtől a magnum palackos kiszerelésig az édes, sagrantinóból készült passitón át mindennel foglalkoznak ők, és minden nagyon szépen is van elkészítve náluk. Egy olyan termelő, amely valószínűleg nem engedi meg, hogy rossz borok kerüljenek ki a kezei közül.
Romanelli
Legalább akkora név a környéken, mint Tabarrini, csak mindenféle manír nélkül. Az umbriai napok utolsó reggelén meglátogatott pincészet volt a Romanelli, ahol valahogy már az első pillanatban otthon érzi magát az ember. Családi ház, összesen 8 hektár szőlőterülettel, 12 éve organikus szőlőműveléssel, maximális odafigyeléssel. Persze, az egész család benne dolgozik. Talán náluk ittam a legjobb borokat Umbriában, a gond tényleg csak az volt, hogy az utolsó napra maradtak, és addigra már én is fáradt voltam.
Devis Romanelli fogad, könnyű megtalálni vele a közös hangot, az engem érdeklő kérdésekre őszinte válaszokat ad. Például arra, hogy szerinte a sagrantino egyediségében vagy a különbözőségében van a nagyobb marketingerő; vagy, hogy mi értelme van fákra felfuttatni a szőlőt, és létráról szüretelni. Ez utóbbi egyébként megmosolyogtató lehet, Umbriában azonban egyáltalán nem szokatlan látvány, Romanelliék is így művelik a trebbiano spoletinót. Régen persze ennek az volt az oka, mert így jobban ki tudták használni a talpalatnyi földet, a szőlő alá pedig babot vetettek. Most talán inkább csak jópofa PR trükk, mindenesetre megnyugszom, amikor Devistől megtudom, hogy azért ők metszik a szőlőt. Ebben a műfajban ugyanis a metszetlen szőlő sem szokatlan látvány.
A sagrantino jövője?
A dűlők kihangsúlyozását ő is jelentős csapásiránynak látja, azonban szerinte ennek még nem jött el az ideje. Annyira rövid a sagrantino újkori történelme, hogy ehhez sokkal jobban kell ismerniük a területeiket. Majd lemutat a völgybe, ahol ők is művelik a szőlőt; és egy régi térkép segítségével magyarázza, hogy nézzem meg, nem is olyan régen még folyó is volt ott, ahol most szőlőtelepítések vannak. Nem egyszerű.
Bemelegítésnek trebbiano spoletinókat kóstolunk, 30 napig voltak héjon áztatva, tehát mondhatjuk, hogy narancsborként készültek, ami baromi jól áll ennek a fűszeres szőlőfajtának. 2017-es és 2015-ös bor kerül a pohárba, azaz az érlelést is jól viselik. Majd jönnek a sagrantinók, egészen 2007-ig tart az időutazás: Devis valóban mindent meg szeretne mutatni, ugyanis ez volt az első bora, amit készített. Azóta persze sok mindenen változtatott, de még hosszú út áll előtte. Ha jövőre is visszajutok Umbriába, azt hiszem nem kérdés, hol szeretném kezdeni a borászatok felkeresését.
Scacciadiavoli
A végére hagytam a talán legismertebbet. Nem azért, mert ők lennének a legnagyobbak, hanem azért, mert az egyetlen olyan umbriai pincészet, amelynek találtam hazai kereskedőjét is: úgyhogy bízom benne, ha valaki kedvet kapott a sagrantinóhoz, vagy az umbriai borokhoz, akkor tesz is velük egy próbát. Egy családi pinészetről van egyébként szó.
Persze, nem kicsik a Scacciadiavoli sem, 35 hektárt művelnek, és alighanem az egyetlenek a környéken, akik 100% sagrantino pezsgőt is készítenek. A pezsgőkészítést egyébként egészen komolyan veszik, olyannyira, hogy néhány hónappal ezelőtt megvettek egy kisebb borászatot Champagne-ban, hogy legyen kitől tanulniuk. A kóstolt champagne-nál mondjuk nekem jobban tetszett a saját buborékosuk, de hát ízlések és pofonok.
A vendéglátáshoz egyébként ők is értenek. Ebéd időben értünk hozzájuk, és mivel náluk úgy általában nincsen konyha, odahívtak nekünk egy Michelin-csillagos séfet főzni. A borok mellé készültek az ételek, és ez egyből egy új dimenziót is nyitott a sagrantino műfajban. A magas alkoholt, és a világ alighanem legvadabb tanninjait is képes megszelidíteni egy jól komponált étel.
Ezzel el is értem az umbriai kalandok végéhez. Remélem sikerült egy kis kedvet hoznom ahhoz, hogy miért is érdemes ismeretlen(ebb) borvidékekkel is próbát tenni olykor-olykor. Umbriába a montefalcói Consorzio meghívásából jutottam el. Köszönet a szervezésért, mert hatalmas munka van mögöttük, és abban, hogy igazán felejthetetlenné tették a kirándulást.
