A Ferrari mellett más olasz nagybirtok is vett magának egy szeletkét az umbriai sagrantino-birodalomból. Ebben látják a jövőt?
Umbria persze nemcsak a sagrantino szőlőfajtájáról nevezetes. Termesztenek itt például sangiovesét is, illetve, fehérboruk is van: a felejthető grechetto, valamint az ennél – sőt, egyesek szerint sagrantinónál is – mérföldekkel jobb trebbiano spoletino. Ez utóbbinál nagyon kell vigyázni, hogy ne tévesszük össze más, a keresztségben szintén trebbianóként anyakönyvezett szőlőfajta borával. Mert korántsem biztos, hogy ugyanarról beszélünk. Kicsit olyan ez, mint a cabernet sauvignon és a sauvignon blanc: attól még, hogy rokonok, nem ugyanolyan bort adnak.
Miután sikeresen megismerkedtünk legutóbb a sagrantino szőlőfajtával, lássuk most a legmenőbb pincészeteket, amelyeket semmiképpen sem szabad kihagyni, ha Umbria felé járunk! A sagrantinót ne csak fajtaborként keressük: a Montefalco Rosso házasításban is helyet kapott, a bor szelíd tónusáért a sangiovese felel. Maga Montefalco városkája nagyjából a borvidék közepén fekszik, uralja a termőterületet – természetesen a borvidéki kirándulásokhoz is nagyszerű alternatívát kínál.
Briziarelli
Ezzel a pincészettel nem is kezdődhetett volna jobban a borvidéki kirándulás. Organikus szőlőtermesztés és borkészítés, Olaszország legnagyobb téglagyártójának birodalmában. A Briziarellinél a borokért egy IT-ból kiugrott szakember, Alessandro felel: és pont olyan precizitással teszi ezt, mint ahogy mondjuk egy laptopot apró miliméteres darabokból összerakhatna eredeti szakmájában.
Nem kóstolunk nála hibás borokat, pedig ahogy belemelegedünk a beszélgetésbe olyan tételeket is előhúz, amelyeket első körben nem szeretett volna megmutatni. A szortiment vonalvezetését végigkíséri egyfajta buja fűszeresség és elegancia; kezdve az aktuális, 2023-as trebbiano spoletinótól egészen a sagrantinóból készített vermutig. Ha egy szóval szeretném jellemezni, akkor maximálisan fiatalos stílus.
Alessandro kísérletezőkedvének semmi sem szabhat határt: ettől a fűszeres likőrbortól kezdve a legtrendibb bag-in-box megoldásokig, sagrantino – wine & tonik koktélpartiig mindenféle őrültségre nyitott és mindenben benne van. Úgy sziporkázik a marketingötletekkel, hogy valószínűleg a pince akkor is sikersztori lenne, ha a borok nem lennének ennyire rendben.
A látogatásom másnapján megismerkedtem egy sráccal, aki amolyan olasz boros influenszer – a megismerkedésünk apropóját is ez adta, hogy követem. Több mint százezer IG követő, Decanteren idézett podcast adások: minden, ami a csövön kifér, ráadásul edukációs formában. Így nézve még impresszívebb a követői adatbázis. Talán nem is kellett volna meglepődnöm rajta, hogy a Briziarelli közösségi médiáját is Stefano jegyzi.
Fattoria ColSanto
A ColSanto a Livon Pincészet umbriai projektje. Ők ugyan Collióban vannak otthon (ez a hozzánk legközelebb eső olasz borvidék, határos Szlovéniával), de vásároltak még három másik birtokot is, hogy mindenféle fogyasztói igényt ki tudjanak elégíteni. Ez olaszéknál abszolút nem szokatlan, írtam is már róla korábban: Antinoriéknak például szerte a világon vannak birtokaik.
A ColSanto borai ugyan nem az én ízlésvilágomat tükrözik, mégis, csodálattal tölt el a sagrantino. Ugyanis pontosan tudom, hogy idehaza van az a fogyasztói réteg, amely pont erre vevő: ők azok, akik előszeretettel vásárolják például a villányi nagy öregek termékeit. Nincs ezzel semmi baj, a baj azzal lenne, ha mindenkinek ugyanaz tetszene. A tulajdonosok hiányában egy marokkói származású hölgy a kísérőnk, és olyan aprólékos részletekre kiterjedően magyarázza a borokat, valamint a szőlészeti, illetve a borászati munkákat is, hogy az igazán megsüvegelendő. Mint mondja, egy bárban dolgozott pultosként, ott szeretett bele a borok világába, a ColSanto pedig egészen biztosan jól járt vele.
Négy különböző évjáratú sagrantinót kóstolunk össze: 2017 és 2015 mellett érkezik még a pohárba egy 2007-es és 2005-ös tétel. Ilyen évjáratokat hallva honi pincészet esetében alighanem mindenkinek felszaladna a szemöldöke, hogy mégis hogy maradt még életben a bor; a sagrantino csodája viszont pont ez: a nagy tannin és az alkohol kvázi örök életet biztosít neki. Ízlésvilág ide vagy oda, azért ez a 2005-ös bor nagyon rendben van. A 2015-ös meg majd talán tíz év múlva.
A Ferrari birtoka: Tenute Lunelli
Az első nap meglepetéseinek csimborasszója. Eskü, legközelebb sem olvasok utána a pincészeteknek, ha ennyire jól tudok vakon választani.
A Lunelli már az aznapi negyedik borászat, ahova eljutottam, és a szervezőknek hála végül ők lettek azok, akik vacsorával vártak. Megérkezvén a futurisztikus teknőspáncélt mintázó épülethez, bizsereg bennem a felismerés, hogy itt valami egészen másfajta élmény vár majd rám, mint amire számítottam. Már csak annak okán is, hogy ameddig a szem ellát, végtelen szőlőtenger uralja a hullámzó horizontot, amelyet giccsesre fest a naplemente.
Vendéglátóm nem más, mint maga Alessandro Lunelli. Igen, a neve árulkodó, ő itt a tulajdonos, azonban csak mellékállásban. Főállásban ugyanis a Ferrari Group igazgatótanácsának is a tagja. Nem az autó, hanem a trentói pezsgő.
Ha valaki számára nem lenne ismerős esetleg ez a név, a Ferrari volt az, amely behozta a köztudatba a trentói pezsgőt, amely debütálás annyira jól sikerült, hogy évek óta sorozatban nyerik el a legjobb pezsgőpincészet díját a londoni rendezésű pezsgővilágbajnokságon. Itt azért elég sok más ország is jeleskedik termékeivel, nem hiányoznak a francia champagne-ok – beleértve a legnagyobb márkákat is –, itthonról pedig a Kreinbacher éri el rendszerint a legzajosabb sikereket. Na szóval ennek a családnak a prominens tagja Alessandro.
Ha egy ilyen termelő Umbriában vásárol birtokot, akkor egyre inkább érdemes figyelni, vajon milyen karriert fut majd be ez a bizonyos sagrantino szőlőfajta.
Az épület – carapace – nagyon klasszul lett összerakva: felül a vendégtér, panorámás üvegablakokkal a szőlőre, alul a föld mélyén pedig a pincerendszer, ahonnan precíz és elegáns borok sorakoznak a vacsora mellé. Igazság szerint nem is emelnék ki egyet sem, mert mindegyik kiváló, a Ferrari nem is engedhetne meg magának mást, azt hiszem.
És végre egy régóta bennem motoszkáló kérdést is fel tudok tenni: Olaszországban mennyire természetes az, hogy a gyerekek számára kikövezett út vezet a borászat elnökségébe? Vagy, ha nem érzik magukának ezt a szakmát, választhatnak-e mondjuk valami mást? Alessandro közvetlen, szívesen válaszol, mondja, hogy nem. A saját – egyébként körülöttünk rohangáló – gyerekei most olyan iskolába járnak, amelyek felkészítik őket egy nagy cég minden pozíciójának betöltésére. És mielőtt majd a harmincas éveik derekán beülnek a Ferrari Group igazgatósági tanácsába, addig még majd más cégnél is kipróbálhatják magukat. Ezt azért nem nevezném feltétlen szabad választásnak…
1 Comment