Persze az ember vágyakozik, lehetőleg mindig valahova el. Mondjuk Olaszországba. Ha megkérdeznék, hogy tessék, itt van egy millió forint, költsd el, akkor vajon mit mondanék rá, hova mennék? Naná, hogy én is rávágnám Toszkánát, vagy, ha éppen tömegiszonyatosabb napomat élem, akkor Umbriát, ahol egyébként még sosem jártam. Pedig néha éppen elég csak a szomszédba átmenni.
John Szabó neve egy élő legenda itthon boros berkekben, bár talán, amióta nekünk is van Master Sommelier-nk, kicsit megkopott a fénye. Az viszont tagadhatatlan, hogy ő az, aki a leginkább arra hivatott, hogy a honi borok hírét vigye: méghozzá pont azért, mert nem egy-egy pincét ragad ki, hanem vulkanikus borvidékeinkre koncentrál. Amiből itthon akad szép számmal: a tanúhegyek maguktól értetődően ide sorolandóak, de ide tartozik Eger, sőt, Tokaj is – azaz kijelenthetjük, hogy John Szabó beletenyerelt az itthoni boros aranybányába. És bár beszél magyarul is, szerencsénkre angol az anyanyelve és a kontinensen túlról származik, úgyhogy viszi a jóhírünket tényleg keresztül-kasul a nagyvilágba. Szóval, amikor azt hallja az ember lánya, hogy Magyarországra látogat, akkor nem is kérdés, hogy mit csinál: az első adandó alkalommal odapofátlankodik a John által a kollégáinak és egy kedves norvég borszakíró kollégámnak megrendezett kóstolóra, amire a szintén kanadai származású Gilvesy Róbertnél (Robinál), a Gilvesy Pincészetnél kerül sor.
Robi egyébként olyannyira nem fogad itt csak úgy az utcáról beeső kóstolókat, hogy inkább megvett egy régi betonüzemet a közeli Nemesgulácson, és felújíttatta, hogy majd mutogatni tudjon a vendégeknek, hogy tessék szépen odamenni, ott a teljes Gilvesy portfólió megkóstolható. Az ok egyébként egészen érthető: a Szent György-hegy tetején pompázó, a borászatnak otthont adó ház ő magának is otthont biztosít, és hát mégis ki szeretne a kertjében estig (hajnalig?) tivornyázó fiatalokat dorbézoltatni?! Na ugye.
Mi viszont most éppen pont ezt tesszük.
Robi egymás után tölti a borait a poharakba, mi ülünk a teraszon és bőszen jegyzetelünk és pötyögünk a laptopokba, miközben a lemenő nap fénye igyekszik ellopni a showt, és miután a szivárványra még nem mindenki figyel fel, aranyba öltözteti nekünk előbb a velünk szemben bal oldalon látható Badacsonyt, majd megfesti Szigligetet is. Álmodni sem lehet ennél ideálisabb körülményeket, és nem hiába közhely, hogy a bor ott ízlik legjobban, ahol megszületett – ezt azért elég nehéz lenne itthon leutánozni.
Pezsgővel indítunk, majd érkezik a Bohém Cuvée, ami tulajdonképpen egy alap birtokbor, annak viszont eléggé meggyőző. Körbenézek, osztozik-e valaki a rajongásomban (később kiderül, hogy igen), de közben jönnek a Pixuk, a natúr borbőrbe bújtatott Gilvesy féle precizitással megalkotott vulkanikus zamatbombák, és még bőszen pörgetem a furmintomat, amikor Robi megbontja a kadarkát. Ahogy húzza ki a dugót, úgy csap meg az illata, és nem hiába emelem ki ezt a két szőlőfajtát, a furmintot és a kadarkát – borlapról biztosan mindkettőt csak jobb híján választanám, de Robi kezei között valahogy minden egy kicsit szebben muzsikál. Szerethetően, de nem úgy a közízlést maximálisan kiszolgáló túlcsordulóan gejlesen, hanem úgy, ahogyan nemrégiben a wimbledoni döntőben Alcaraz előkészítette a pontjait: feszesen, előrelátva, nem kapkodva, nem úgy, hogy bízva a jószerencsében, ha ráaggasztja a címkét, hogy natúr, a piac majd úgyis felszippantja.
Nem minden talál be ennyire (sőt, Robi egy hibás borát is megmutatja), de ami igen, az határozottan nagyon odakívánkozik az általam itthon kóstolt etalonok közé; és hihetetlen, hogy még nincs 10 éves a birtok. Ebben a nyúlfarknyi életútban pedig nem először ülök itt a teraszon, legutoljára 2021. márciusában néztem farkasszemet némileg megszeppenve Robival és a boraival, amikor riportot készítettem vele, róla. Szerettem azt a cikket írni, nekem a Szent György-hegy mindig is a szívem egyik legkedvesebb helye volt, és ezzel kapcsolatosan is van több sztorim; de most nem kanyarodok el. Miközben ott ülök a teraszon, hallom és érzem, amit Robi akkor mondott. Hogy a cél az, hogy a bor lecsengésének a legvégén mindig legyen egy sós, minerális harapás. Ezekben itt most ez mind megvan.
És ezzel nincs vége a napnak; mert miután lebukott a Nap, nekiállunk vacsorát főzni. Mindenki odateszi magát, a neves Master Sommelier ingujjban falusi nagymamákat megszégyenítő módon gyúrja a nokedlit (és kikéri, hogy galuskának hívjuk), mellé Robi készíti életem paprikás csirkéjét. Kerül még az asztalra kovászos uborka leves, paradicsom- és ubrokasaláta, rókagombás bruschetta.
