Képzeljük el, hogy gondolatban ismét 18-20 évesek vagyunk, ott állunk a legközelebbi hiperszuper (éjjel-napva nyitva tartó benzinkút) vagy szaküzlet boros részlege előtt és választanunk kell. Értetlenkedünk, hogy szerény zsebpénzünkhöz képest csilliárdokat képes egy bizonyos (pofátlan) Szepsy termelő elkérni a bor palackjáért, á, mire föl mégis, ez is szőlő, az is szőlő, attól, mert rá van írva hogy Szent, biztos nem áldott, és még csak nem is lesz jobb mint a másik, majd biztos kézzel leemeljük a még mindig nem túl olcsó, ám már jóval barátibb árazású Nyakas Aligváromot. Friss, jellemes, kellemes, jól esően gyümölcsös, hopp, hát olyasmi mint egy felnőtt (!!) ízlésére elkészített szőlőlé. És még be is lehet tőle csípni, ha kellő gyorsasággal és mennyiségben gurítja az ember egymás után a poharakat. Majd, eltelik pár év, ízlelgetünk, lejjebb tekerjük a nyakalás fordulatszámát, és elkezdjük kapizsgálni, hogy a jó vörösbor ismérve nem feltétlenül az, hogy a címkéjére rá van írva: édes merlot. Sejteni véljük, hogy van kb. öt, na jó, ha Szekszárdot nem Villány részeként kezeljük, akkor hat borvidékünk (Balaton, Tokaj, Eger, Sopron, Villány és talán Szekszárd), és ami ezeken kívül esik, az bizony már olcsó lőre. És ahogy az ősz télbe fordul, már nem hívjuk a Törleyt champagne-nak és januárra kikacagjuk az Aligváromos fiatalokat.
Mielőtt tovább futtatnám az eszmém, a kétségek elkerülése miatt megjegyezném, hogy örökre hálás vagyok az Aligváromnak és az Irsai Olivérnek. Szilárd meggyőződésem, hogy sok tízezer fiatal indult el a tudatos borfogyasztás útján a gyümölcsös, pénztárcabarát szőlőleveknek köszönhetően.
A fenti hasonlatban nagyjából a borvidékes résznél tarthatok az olívaolaj kapcsán (így tehát aki a továbbiakban tárgyi tévedést vél felfedezni, nyugodtan javítson ki akár kommentben, akár privát úton), ami nálam is úgy kezdődött, hogy akkor itt van ez az extra szűz, meg szűz, értem, ezek biztosan finomabbak, hiszen drágábbak, de szerintem semmi különbség, jó lesz ez a “pomace”. Újságíróként egyik kedvenc jolly joker kérdésem az interjúalanyoknak, amikor nem jut eszembe semmi értelmes, a csönd meg kínos ugye, hogy mikor kerültek először kapcsolatba a borral. Ha szerencsém van, gondolkoznak; én meg addig megpróbálok őket lekörözve egy kiaknázatlan területre vetődni. Erre a kérdésre magammal kapcsolatban n(s)em tudom a választ, sem a bort, sem az olívaolajat illetően, csak azt tudom megmondani, hogy már jó pár éve érdekel. A terminus technicusokat körvonalazva gyorsan azt érdemes tudni, hogy az extra szűz olívaolajat a lehető leggyorsabban dolgozzák fel a szüret időpontjától kezdve, így ez a legegészségesebb (legfinomabb), a szűz értelemszerűen későbbi feldolgozású, míg a pomace pedig a második (sokadik) préselés eredményeképpen lát napvilágot – vagyis ez az a fajta, amit soha többet nem vesz meg az, aki egyszer rákapott az extra szűz ízére.
Mielőtt nyugodtan hátradől a kedves olvasó, hogy na akkor ezzel meg is volnánk, folytatom. Minden palackon kötelező infó, hogy honnan szüretelték és melyik országban dolgozták fel a bogyót, az EU-s eredetű palack például kerülendő. (Ki sem térek arra, hogy hamisítják is. Az olívaolaj égési hőmérséklete 200 fok körül van, a forrási meg 300. Ha már 100 fokra hevítve is kellemetlen szag terjeng a lakásban, akkor az olaj körül valami tényleg bűzlik. ) Ezen kívül pedig az olívabogyók fajtáit is fel kell tüntetni a palackon(!). Ha ez mind pipa és pipa, akkor már fél sikerünk van. Ha pedig azt látjuk, hogy 100% Tuscany, vagy hogy leccino (a frantoio is egy toszkán fajta, viszont ez a szó jelöli magát az olajprést, illetve az erre a műveletre szakosodott épületrészt is, szóval ezzel olasz olajok esetén azért csak óvatosan), akkor dörzsölhetjük a tenyerünket, mert bizony kifogtuk az aranyhalat. Az egyes régiók ugyanis, ismét bornyelvvel élve, hasonlítanak ahhoz, mint Bordeaux-ban a dűlőklasszifikáció: minél kisebb a nevezett földrajzi egység, annál értékesebb az olívaolaj.
És ha már szóba került Bordeaux, hát Olaszország legnagyobb olívatermesztő régióját Puglia tudhatja magáénak, mögötte szorosan követi őt Calabria. És miként kéknyelűt is hiába keresünk Villányban (vagy Szekszárdon), ennek a régiónak is megvannak a maga olívafajtái: roggianella, ottobratica, Dolce di Rossano és a carolea fajták viszik a prímet.
A cikk második része a következő blogbejegyzésben olvasható.
