Gyerekkoromban sokszor megkaptam, hogy makacs vagyok, amit aztán jól elraktároztam magamban; és bizonyára igyekeztem kevésbé az lenni (hacsak nem uralkodott el ezen is a keményfejűség, ez mégiscsak egy ördögi kör). Némi eufemizmussal élve azt mondanám, hogy mára ez megváltozott, nem vagyok makacs, csak szeretek szembemenni az árral – ami néha kifizetődő, néha persze megiszom a dolognak a levét, mert hát mégiscsak az erősebb kutya… gondolom ismerős a mondás.
Szóval, az van, hogy a mai világban, amikor az internetes kanapéhuszárok sűrű erdejében bárkitől megkapjuk a kéretlen istant véleményt – ami az esetek egészen magas százalékában kritikaként landol az illető Facebook falán –, szerintem kifejezetten menő nem ítélkezni. Például nem elítélni azokat, akik számára az a lényeg, hogy kirándulásaik során mindig egy új helyet fedezzenek fel, és meglegyen egy újabb pipa a bakancslistán – hátha, mire eljutunk ennek a nagy egésznek a végére, addigra meglesz az összes pipa. Az ő dolguk, ez a cikk viszont vélhetően nem nekik szól.
Puglia, te csodálatos
Ha a kedvenc olasz régióimat kellene (elkezdeni) felsorolni, a P betűsökkel kezdeném, azon belül is Pugliával. Hogy miért? Mert télen sincsen igazán hideg, nyáron persze tud nagyon meleg lenni, de akkor ott a tenger. Mert lehet fürdőzni, hegyet mászni, vagy csak céltalanul kocsikázni a trullók (egyesszám a trullo, többes a trulli) között, vagy éppen belefulladni az olívaligetek tengerébe. Mert lehet jókat enni – innen származik például a burrata, vagy a kedvenc tésztám, az orechiette –, és, a tetejében még egészen jó borok is vannak, persze, ha az ember tudja, merre keresgéljen (ezt majd bővebben is fejtegetem, de azért volt már róla szó korábban is). De amiért Puglia igazán csodalatos:
1 óra 10 perc repülővel Bari; a városba bejutni tök egyszerű vonattal vagy busszal, de a reptéren egyből autót is bérelhetünk. Az már tényleg csak hab a tortán, hogy két fapados is jár oda, és rendszerint össze lehet kombinálni gazdaságosan úgy a jegyet, hogy mindkét járat beleessen a reggel-este tengely valamely végpontjába.
Maga Puglia úgy 19 ezer km2, tehát Magyarországnak kb. 4/5-e – a látnivalók miatt én ennél nagyobbnak gondoltam. Május elején úgy alakult, hogy ismét három napot tölthettem ebben a csodában, és bár nekem az is untig elegendő, ha sokadjára is bejárom Ostunit, azért mindig jut hely az újdonságoknak is.
Látnivalók Barin innen és túl
Szerényen böngészve a Google-t már csak egy kérdés maradt hátra: a Bari, Ostuni, Monopoli, Polignano a Mare és Alberobello városán kívül meddig lehet itt nyújtózkodni – különösképpen, ha már Leccét, és Materát is láttuk. Nem volt könnyű feladat, de végül sikerült újabb csodahelyekre bukkanni, ezeket hozom most azok kedvéért, akik minimum ugyanúgy szerelmesek Pugliába, mint én, és akik kíváncsiak arra, milyen nem mainstream helyeket tud még a tartomány. Mert, mondjuk nem először járnak itt – a többieknek pedig a fenti listát ajánlanám.
Martina Franca
Mivel egyre több helyen jött velem szembe az a felirat, hogy martina francai sonka, kíváncsi lettem: milyen ez a kisváros?! Azt gondolván, hogy a legrosszabb, ami történhet velünk, hogy eszünk egy kis helyi prosciutót; úgyhogy felkerekedtünk, hogy rácsodálkozzunk testközelből is erre az újabb sonkavárosra. Martina Franca ugyanis valami olyasmi, mintha Ostunit és Leccét egybegyúrták volna az építészek: gyönyörűszép barokk templomok, terek és házak mögött szerényen megbúvó fehérre meszelt épületek – május elején szinte kísértetjárta hely.
2 Comments