Organic Wines from Hungary
Talán már gyerekként kezdődött, amikor anyukám nem a lakáshoz legközelebbi játszótérre vitt el, hanem a távoli Népkertbe, mondván, hogy mindenki a telepi játszóra jár, mi menjünk máshová, mert az is van ugyanolyan jó, csak ott nincsen akkora tömeg.
Emlékek
Ahogy visszaemlékszem, otthon soha nem követtük igazán a populáris trendeket. Legyen szó akár ruhákról, akár egy olyan slágerről, amely óránként kétszer megszólalt a rádióban. A gyorsan múló divatok helyett mindig azt kerestük, ami örök; aminek volt múltja, és, véleményünk szerint jövője is. Ami nem elcsépelt klisé, hanem értékét könnyedén magán viselő cikk.
Így ma, amikor a közösségi média felületein az adja a kivagyiságot, hogy milyen champane-nyal, milyen menő kristálypohárral, minél vékonyabbnak tűnve ki tudja a legtöbb irigykedő szivecskét kicsikarni a követőiből, talán nem is kellene csodálkoznom rajta, hogy engem márcsak azért is, dacból, minden érdekel, ami nem champagne, minőségben viszont legalább azt tudja. Csak, mondjuk, feleannyiért. De, nem csak a champagne-nyal kapcsolatosan gondolom így.
Szerencsémre Olaszország tele van ismeretlen meglepetésekkel, elég, ha csak Oltrépó Pavesére gondolok. Vagy, Toszkána helyett, vagyis mellette, itt van például Umbria, a kevésbé populáris úti cél, egy kevésbé populáris szőlőfajtával, a sagrantinóval. Lássuk, sikerül-e meggyőznöm a kétkedőket, érdemes-e Umbriába látogatni, vagy legalább megismerkedni ezzel az előzőekben már röviden bemutatott, nem kifejezetten filigrán bort adó szőlővel.
Egy igazi egyéniség
A sagrantino 1992 óta élvezi a legmagasabb olasz eredetvédelmi szabályozás kegyeit, ami csak a legkiválóbbaknak jár. Mint ahogy már arról volt szó, az eredetvédelem mindig helyhez kötött: sagrantinót pedig kifejezetten az umbriai Montefalcóban, és közvetlen környezetében lehet DOCG-ként forgalomba hozni. Ami, tekintettel arra, hogy ez egy szemmel is jól belátható földrajzi terület, igazán különlegessé teszi ezt a szőlőfajtát. Valahogy úgy érdemes ezt az egyediséget elképzelni, mint mondjuk idehaza a kéknyelűt, amelyet csak Badacsonyban termelnek meg. Merész hasonlat.
Ahol a hagyomány az úr
Ha az ember eljut Olaszországba, kétség sem férhet hozzá, hogy minden egyes régiónak megvannak a maga hagyományai, amelyet az aktuális korosztály is hűen ápol. Gondolok itt például a híres siennai lóversenyre, a palióra, vagy, egyéb középkort idéző játékokra. A mai napi éltetik idősek, és fiatalok egyaránt, és ezen szórakozások nélkül éppúgy nem tudnánk elképzelni egy olaszt, mint a csak rájuk jellemző kézjelzések nélkül. Ez utóbbiról ugye számos vicc is van, olyanok mint például a hogyan tudsz elnémítani egy olaszt? Kösd össze a kezeit.
A városokban lengenek a történelmi zászlók, a toszkán kertkapukra ki van tűzve a termékenységet jelentő fenyőtoboz, Szicília tele van a fej alakú színpompás vázákkal. De ennél is tovább megyek: megvannak az esténként a bár előtt üldögélő bácsikák, pletykálkodó asszonyok? Vagy az, hogy Olaszországban minden régiónak saját gasztronómiája van? A szicíliai konyha hiába régóta már nem(csak) a cucina poveráról szól, mégis sistereg az a padlizsán, és esténként paradicsomszószban végzik a belsőségek.
Ha azt mondom, hogy tipikus toszkán ház, már meg is jelenik előttünk egy több száz éves kőböl épült lakóingatlan. Ciprusokkal persze. A Pugliában kipusztulóban lévő több ezer éves olivaligeteket nem hintik be sóval: hiába az egyelőre gyógyíthatatlan fabetegség, új fácskákat ültetnek az utókornak. Egész egyszerűen azért, mert nekik ez a természetes, ezt hozták, és ezt is hagyják a következő generációra.
Ha egy országban ekkora jelentősségel bír a saját történelmük és kultúrájuk ápolása, akkor ez alól miért éppen a szőlőtermesztés lenne kivétel?! Vajon megtörténhet, hogy egy olasz azért ültet pinot noirt, mert neki ez a kedvence, vagy sauvignon blanc-t, mert ez most a világon a legnagyobb popularitásnak örvendő fajta?! Aligha.
A sagrantino legendája
A történet szerint a sagrantino eredete 1240-ig nyúlik vissza. Történt ekkor, hogy a helyi sólymok halálosan megbetegedtek, a lakók pedig vörösborral itatták őket, akik csodák csodájára ismét szárnyra keltek. Így lett a vörösbor neve a falco sagróból (szent sólyom) sagrantino. A települést pedig, ahol a csoda történt, Montefalcónak keresztelték el. A sólymok hegye.
A bort 1549-ben említik először írásos dokumentumok. Hát hagyták volna kipusztulni, vagy feláldozni az éppen aktuális italtrendek oltárán?! Persze, hogy nem.
Igaz, a sagrantino, mint annyi olasz bor édesborként kezdte a pályafutását. Ma is készítik így, méghozzá szőlőszárítással, vagyis passitóként kell keresni a polcon. Érzem én, hogy ahogy összeáll az olvasókban a kép, hogy édes, tanninos, nagy alkohollal bíró vörösbort készítenek a taljánok egy ősi szőlőfajtából, akkor azt gondolják, hogy valami nagyon nincs rendben náluk; de, kóstoltam, és iható. Talán mondanom sem kell, hogy ez is DOCG.
Sőt, akkor is iható, ha 30, vagy még több éves, mert a cukor és az alkohol is tartósít. És hogy milyen a kortya? A karácsonyi menü egy pohár borban. Ők is olyankor isszák csak, és úgy tűnik, ez ott rendben is van, hiszen a szőlő nagyrésze azért mégiscsak száraz borként végzi.
Egy fajta, megannyi interpretáció
A Montefalcóban töltött három nap alatt annyi pincészethez igyekeztem ellátogatni, amennyihez csak tudtam, hogy megértsem a szőlőfajtát, és hogy miért is hisznek benne ennyire az olaszok. Az, hogy nincsen egységes stílus, már az első nap végére világossá vált: volt aki a bióban elkészített precíz mestermunkában bízott, volt aki amfórában csitította a megvadult tanninokat, és megint volt olyan, aki a rövid, és magasabb hőmérsékleten történő héjon áztatástól várta a frissebb (és ihatóbb) végeredményt.
És miközben mindenki másban hitt, én egyvalamiben. Itt mindenki megtalálja azt a stílust, ami a szívéhez legközelebb áll, ráadásul nem ritkán csupán 25 eurós áron. Soknak tűnik? És ha azt mondom, hogy ez a 10 ezer forint körüli összeg jelenti náluk a csúcsbort?
Persze, az a termelők előtt is világos, hogy ebbe a sokféleségbe is kell majd valami rendszer. Hogy ne csak a pincészetek elnevezései jelentsék a stílust, hanem ha a fogyasztó rápillant a címkére, akár a pontosabb származási hely alapján is legyen róla valami fogalmuk, hogy amit a pohárba kapnak, az milyen interpretációban készül (például mint a wachaui rajnaik).
A sagrantino jövője
A termelők ugyan nem mondták ki, de talán nem elképzelhetetlen utópia, hogy az egyre dráguló toszkán vörösborok, sőt, továbbmegyek! Drága barolók és barbarescók utódját látják az olcsó sagrantinóban. Amely, nemcsak hogy jól érlelhető, de érlelni egyenesen kötelező! Persze, ezek csak az én kis gondolataim, a valóságot meg majd úgyis látjuk. A következő bejegyzésekben mutatok viszont majd olyan nagy neveket, akik az elmúlt két évtizedben vásároltak be Umbriában, és vették az itteni pincészetet jól csengő ernyőmárkájuk alá.
Tisztában vagyok vele, hogy az instant trend azt diktálja, hogy a bor minél frissebb legyen, és minél üdébb, és rózsaszínebb – de talán már lassan mi is kezdünk rájönni arra, hogy ez egy idő után bizony unalmas is lehet. Jelenleg a borfogyasztás világszinten drasztikusan csökken, az okok között pedig ott van az árérzékeny, ám de minőséget kereső fogyasztó is. Gondoljunk bele: ha otthonra veszünk egy palack bort, olyat szeretnénk, ami gyorsan, gondolkodás nélkül fogy el, vagy inkább valami olyasmit választanánk, amely sokszínűségével órákra rabul ejt, amiről lehet vitafórumot nyitni mondjuk a Threadsen?!
3 Comments