Szlovénia 1# – Az olasz mentalitásból várat lehet építeni

A nemzetközi sajtóutak, borversenyek tagadhatatlan bája, hogy az ember autentikus környezetben tud többségében olyan borokat kóstolni, amelyeket az adott náció szigorú önkritikája mellett is érdemes; a másik, nem kevésbé lényegtelen velejárója pedig, hogy az emberrel azonos hullámhosszon rezgő társakkal könnyű új, országokon átívelő barátságokat kötni.

Esetemben, a Concours Mondial du Bruxelles calabriai útja során sikerült megismerkednem Uroš Bolcinával, aki Szlovénia flying winemakere; vagyis mostanában leginkább csak autós utazó borszaktanácsadója. Gondoltam, lapot húzok a 19-re, és minden egyes Adriai-tenger partjánál elfogyasztott pohár bor milyenségének dacára megkérdeztem újdonsült barátomat, tudna-e a szlovén Isztrián olyan borászatot ajánlani, amelyet érdemes felkeresni; hogy aztán két héttel később egy napstütte derűs kedd reggel már Koper egyik, a helyiek által felkapott borteraszán találjon bennünket, amint meghitt diskurzust folytatunk a balkán bortermeléséről.

 

 

A közösen elfogyasztott reggeli, és az olasz befolyásoltságnak hála isteni kávét követően együtt indulunk el a Brič borászathoz, ami, tekintettel arra, hogy egy folyón is át kell kelni ahhoz, hogy az ember eljusson a pincészethez, nem bizonyul rossz döntésnek – Uroš SUV-ja mégiscsak egy fél fokkal alkalmasabb az ilyen jellegű kalandokhoz, mint a Budapest utcáin szocializálódótt, és leginkább oda is való négykerekű.

A folyó, persze túlzás, ott jártunkkor ugyanis a szlovén Isztria már 6 hónapja nem látott pár miliméternél több esőt; így még az itthoni aszálynál is nagyobb szárazsággal küszködnek a helyiek – az olasz mentalitásnak köszönhetően azonban lényegesen kevesebb lelki teherrel viselik, hogy a szőlő zöldmunkája idén kompletten elmaradt: nem hogy a fű nem nő, de a levelek sem. Riadalomra semmi ok, ugyan éjszakánként elzárják a vizet – ilyen sem volt még –, ami másnap csak forralás után alkalmas emberi fogyasztásra, Uroš viszont két nap múlva Mariborba tervezi az útját, amelyhez könnyedén hozzáteszi, hogy majd bedob a csomagtartóba pár kannát. Ivóvíznek. Vésztartaléknak.

 

 

Hasonló könnyedséggel avat be abba is, hogy igen, náluk is magas a munkaerőhiány, és óránként 15 eurót fizetnek egy munkaerő közvetítőnek, aki cserébe hozza is az alkalmisokat Argentínából, vagy éppen a Fülöp-szigetekről, akik aztán 5 eurós óradíj ellenértékével a zsebükben térnek esténként nyugovóra. Uroš mentalitását talán jól szemlélteti, hogy nem azzal van baja, hogy 15 eurót fizet óránként, hanem hogy olyan embereket szeretne a szőlőbe, akik maguk tehetik zsebre ezt az összeget. Így aztán, ismeretségeit kihasználva, már azon töri a fejét, hogy több borászat összefogva is tudna embereket alkalmazni, így megkerülhetnék a munkaerő közvetítést.

Ebben az összefogás dologban ő egyébként is nagyon hisz, jelenleg öt pincészetnek dolgozik, mindegyik ismeri a másikat (nem véletlenül, az ő ötlete volt), sőt, szorgalmazza, hogy rendezvényeken együtt is lépjenek föl. Az ember persze hajlamos azt hinni, hogy mindenkinek csak 24 órából áll egy nap, Uroš viszont az előzőekben vázoltak mellett még saját bort is készít, kooperációban az egyes pincészetekkel. A tervek szerint a címkén mindkettőjük neve szerepel majd, az 50 eurós palackáron pedig egyenlő arányban osztozkodnak. Ha bejön: mindenki csak nyer – hiszen ha megveszik a palackot a vevők, a borászat többi tétele is kelendővé válik, míg Uroš ismertsége és elismertsége még nagyobb lesz. Így is lehet influenszerkedni!