Öregszem. Mindig is bolondnak tartottam azokat, akik évről évre ugyanarra a helyre járnak nyaralni. Ma pedig már engem is megnyugtat az az ismerős bizonyosság, hogy tudom, hol melyik étel a legfinomabb, milyen bort érdemes választani, és fényképezőgép nélkül kalandozom be ugyanazokat a helyeket mint egy évvel korábban, csak most sokkal inkább oda tudok rájuk figyelni, és az apró részletekre, el tudok veszni a fejemben, a “milyen lenne ha” kérdés köré csoportosítva, és eljutok olyan helyekre is, ahova először, másodjára… nem sikerült, mert nem fért bele az útitervbe. És persze, ma már sokkal kevesebb embert tartok bolondnak.
Horvátország #5 – Baraka, a példaértékű horvát borászat
Így történt, hogy miután a Barakánál arról meséltek, hogy annak idején a horvátok milyen kis kőből rakott parcellák közé ültették a tök meredek hegyoldalba, gyakorlatilag a kövek közé a szőlőt, ezúttal Bucavac is felkerült a meglátogatandó helyek közé. És bár UNESCO védett területről van szó, a hely valahogy mégis ritkán landol az errefelé barangoló kirándulók bakancslistáján.
Eredetileg tehát itt egy meredek, sziklás rész volt, amelyet a helyi szőlősgazda hősök alakítottak ki termőterületté – leginkább kényszerből, amikor ők maguk is ide szorultak vissza a különböző, velenceiek és törökök által elkövetett horvátokat ért attrocitásoknak köszönhetően. És mert hozzánk hasonlóan, a horvátok számára is a szőlőművelés és borkészítés ősidők óta a kultúrájuk részét jelenti.
Bizony, a horvátok sem tegnap kezdték a szőlőművelést: az erről szóló első feljegyzés a 11. századra datálódik; és nem sokkal későbbről maradt fent olyan falrajz is, amely termő borszőlőt ábrázol. Feltehetőleg a 16-17. században kezdtek el az emberek Bucavacon szőlőt művelni, és ezidőtájt már a legközelebbi nagyváros, Šibenik, valamint kisváros, Primošten is nevezetes volt kiváló borairól. Bucavac egyébként ez utóbbitól fekszik alig néhány km-rel északabbra.
A terület talaja vörös (mint a tengerparti szőlőtermőterületek errefelé általában), és a 18 hektár összesen 54 apróbb parcellára van osztva, amelyek közül a legnagyobb is csupán 2×6 méteres. Ezeket a tirádákat emberfeletti erőfeszítéssel alakították ki a sziklás, meredek területeken, természetesen kézi erővel, és aki tudja, hogy arrafelé egyébként is milyen meleg tud lenni, csak még inkább kalapot emel a heroikus küzdelem előtt.
Persze, a 20. század itt sem múlt el nyomtalanul, így Bucavac is hanyatlani kezdett, a tőkék, és az egyes parcellákon zöldellő olivafák is gondozás nélkül maradtak, mígnem végül az önkormányzat úgy döntött, hogy helyreállítja az örökséget. Míg idehaza javában zajlott az államosítás, addig errefelé a helyi városgazdák sorsolás útján osztották szét Primošten lakosai között a területeket, maximálisan 1000 négyzetméterben limitálva az egy emberre jutó szőlőskerteket. A tisztítás közel 10 évig tartott; az újratelepített szőlőt pedig a helyi autochton fajta, a babič szolgáltatta. Bucavac az UNESCO listájára 2007-ben került fel.
Persze, a ma embere ritkán elégszik meg az ilyesféle látványosságokkal, így joggal merül fel a kérdés, hogy szép-szép, de bort is készítenek belőle?! Nos, jelentem, igen, velem legalábbis szembejött azóta olyan termelő a közösségi médiában, aki innen jegyez vöröset, és ami azóta izgatja is a fantáziámat elég rendesen. Legalább lesz miért jövőre is visszamenni…
1 Comment