Úgy látszik, a piemonti borkalandjaim mindig egy legendás taxis utazással kezdődnek, most sem volt ez másként.
A legutóbbi alkalom, ami azért is izgalmas, mert ez adta az alapötletet ezen blog elindításához, itt található.
Ezúttal a Nebbiolo Prima 2023 rendezvényére igyekeztem Albába, amely, nomen est omen a nebbiolo szőlőfajta körül forgott. Roero, Barbaresco, Barolo és Reserve tételek, ami a csövön kifér. Köszönet a kedves meghívásért!
Időben landolt a gép Milanó Malpensán, így egyből indultam is megkeresni a szervezők által megígért sofőrömet (ilyenkor rettenet nehéz ellenállni annak, hogy az ember ne igyon meg egy espressót, mellé pedig valami harapnivalót ne keressen magának; nem is mindig sikerül, de azóta fékezem magam, hogy az ígért sofőrt ezzel az “eltűnésemmel” sikerült a kétségbeesés határára sodornom), felkészülve arra, hogy esetleg nincs ott (ismét), és majd kézzel-lábbal kell (ismét) magyaráznom a telefonban a kizárólag olaszul beszélő dispatchernek, hogy mit is szeretnék, illetve mi a problémám.
Az emberem viszont, ahogy ígérték, ott várt a 7-es kijáratnál, igaz, egy padon ült, a telefonját nyomkodta, és lógott a kezében a tábla, de annyira magányosan várakozott valakire, hogy tábla nélkül is tudtam, hogy örülni fog nekem. Ahogy odaértem, egyből felpattant és sűrű elnézések között, amiért nem haptákban állva fogadott, kikapta a bőröndöt a kezemből. Tökéletes angolsággal. Visszabattyogtunk az 1-es kijárathoz, majd pár perc múlva egy fekete, szuper elegáns Mercedes-szel indultunk el Alba felé, és lám, a történelem ismétli önmagát, hiszen megint azt reméltem, hogy majd csendesen bámészkodhatok, és megint nem így lett. Sofőröm ugyanis úgy gondolta, hogy végig szóval tart, úgyhogy Albáig mindent megtudtam róla, amit feltehetőleg egy 2 órás önéletrajzi film is beletett volna a memoárjába.
Mindenekelőtt azt, hogy azért beszél ilyen tökéletesen angolul, mert két és fél évet töltött Amerikában, Miamiban, majd New Yorkban. Meg azt, hogy Szicíliából származik, és rajong a szicíliai konyháért. Hogy mit főz vacsorára, milyen bort bont majd mellé. És hogy ha már én itt vagyok, akkor nekem is ki kell próbálnom a helyi borokat, mert véleménye szerint itt vannak a legjobbak, 99%-ban nem lehet meléjük nyúlni (spoiler: valóban nem lehet), annyira fantasztikusak. Persze, Szicíliában is vannak jók, meg még talán Toszkánában, de a többi, hát mamma mia, azt nem is érti, miért készítenek egyáltalán borokat. Ott, ahol olaszul sem beszélnek. Képzeljem, még New Yorkban volt egy calabriai munkatársa, hát egy szavát sem értette, így inkább angolul beszélgettek. Aztán, a mammája beteg lett, ő pedig halálra aggódta magát, hogy nincs mellette, így hazaköltözött. Most minden héten benéz hozzá, Milanó mellett lakik a mama, kávéznak. Hogy ő? Lakott Milánóban, de elköltözött ide Alba mellé, csupán 3 km-re, egy olyan kis faluba, ahol bolt sincs, csak egy dohányárus. Mert neki Alba is hangos. (Miután elválunk, teszek majd Albában egy tiszteletkört, de a város már este 7-kor teljesen kihalt. Mint kiderül, ez még egészen február-közepéig így megy majd, utána viszont a tavasszal együtt beindul az élet.)
A Ferrero családnak – amely Albában üzemelteti gyárát – köszönhetően a kisváros művészeti élete pezseg, állandó ingyenes kiállításokkal örvendeztetik meg a település lakosságát, így ismerkedett meg sofőröm is a feleségével. Aki egyébként fashion designer, de neki is elege lett Milánóból most Albában dolgozik egy üzletben. És így nevelgetik két gyereküket, Grétát és Lorenzót, aki nagyon nagy simlis, sose vallja be, ha házi feladatot kap. Alba határában a feleség valósággá válik, ellenőrzi sofőrömet, hogy miért tart a 2 órás út már 10 perccel tovább, mint kellene. Féltékeny, pedig nagyon jó asszony, a sofőröm neki köszönhetően vált igazi férfivá, nem olyan macsó, mint a többi barátja, hanem ő takarít, mosogat, és majdnem mindig ő főz otthon. Meg is hízott az elmúlt 10 évben. És így tovább, a végtelenségig, az előzőekkel kapcsolatosan pedig még olyan életigazság is kicsusszan a száján, hogy az ember bármit megtesz könnyű szívvel azokért, akiket szeret.
Kedves fiú, ráadásul legújabb boros kutakodásom eredményét is meg tudom valakivel végre vitatni, amikor arra terelődik a szó, hogy milyen képtelen országokban készítenek borokat. Thaiföld, India, Japán, Marokkó, a kínaiak előretöréséről nem is beszélve. És azt tudja, hogy Namíbia sivatagában is van egy borászat? Tudja, hát hogyne tudná, jó barátai a Vajránál (ami szerinte Piemont legjobb borászata) mesélték neki egyszer, hogy ellátogattak oda.
A közvetlenségét magabiztosan kamatoztatja. Sofőrködik, azt mondja, ez nyugis munka, nem kell sokat dolgozni (beszélgetni is szeret), mint mondjuk egy borásznak. És képzeljem, legutoljára olyan kliense volt, mint Pierce Brosnan és a kedves neje (aki nagyon nem szép, de hát a szerelem vak, ugye – teszi hozzá; bár Pierce Brosnan azért férfi szemmel nézve is megér minimum egy csettintést), Pierce ott ült, ahol most én. Egy meghiúsult irországi forgatás után döntött úgy a hollywoodi sztár, hogy inkább Olaszország kies vidékén, egy 300 lakosú pici faluba látogat el. Képzeld csak el – mondja a sofőröm -, hogy mit gondolhattak a helyi lakosok. Mennek reggel a cornettóért, és szembejön velük Pierce Brosnan. Nevetünk, folyik az arcomon a könny, régen nevettem már ennyit. Vicces ember.
Most nincsenek híres kliensei már, vagyis ritkán, de jó pár ember telefonszáma megvan neki, mert amikor még Milánóban sofőrködött, hát ott mindenki előfordult. Számtalan focista, egy orosz oligarcha, Calvin Kline és Johnny Depp. Aki, teljesen szerény. Meg nem mondanád ezekről az emberekről, hogy milliárdosok, olyanok mint bárki más. A pereputty, na az már más tészta, ők egész nap shoppingolnak, milliókat elvernek ruhákra, ékszerre nap, mint nap. Boldogtalanok. Nincs otthonuk. „Hát, én inkább lennék szegény, mint hogy ezeknek az embereknek az életét kelljen élnem” – nyugtázza a sztárok sokak által irigyelt mindennapjait.
3 Comments